Választ akartam írni, az előző bejegyzés kommentjeire, de túl hosszú lett (mint ez a cím)

Nagyon köszönöm mindenkinek a hozzászólásokat. Féltem, hogy nem tudom kifejezni a bajom, de úgy tűnik sikerült.

Én reggelente zombi vagyok, de lelkiállapotom nincs, aztán a kávé után szépen működök és nem gondolkodok, hiszen nincs rá idő. Napközben ha sok munkám van akkor szintén működök szépen és nem érzem rosszul magam. Ilyenkor egészséges érzelmi reakciót váltanak ki belőlem az események. Ha kevesebb dolgom van, akkor kezdődik az érzelmi hullámvasút, ami munkaidő végén csúcsosodik ki. Amikor megtettem mindent, amit aznapra kellett, akkor jön az, hogy most jól kéne éreznem magam és élvezni a gyümölcsét, de ez nincs. Akárhogy „szórakozok” csak űr van.

Nem hinném, hogy túlhajtom magam. Vagy legalábbis nem úgy, hogy az rossz legyen. Egyszerűen ha már semmitől sem vagyok képes jól érezni magam, akkor megpróbálom legalább hasznosan eltölteni az időmet. Edzeni gyűlölök (mindig, minden mozgásformát utáltam már a suliban is), de utána 1-2 óráig jól és energikusan érzem magam. Tanulni néha izgalmas (amikor valami összeáll a fejemben) de többnyire csak bosszantó kudarcok halmaza. De középtávon hoz sikerélményeket, amiktől átmenetileg jobb.

Van egy nagyon régi túlélési mechanizmusom (=tévképzetem). Amikor nem érzem jól magam és azt érzem, hogy akkor sem fogom, ha elérem a céljaimat, akkor azt képzelem, hogy ez az állapot el fog múlni és utána hasznát fogom venni a boldogtalan időszakokban kényszeresen összeszedett skilleknek. Azzal magyarázom az edzést, hogy majd valamikor nagyon szerelmes leszek egy számomra elérhető pasiba, akit lenyűgözök a testemmel. Azért tanulok, mert majd valamikor előléptetést/másik munkahelyet akarok majd és akkor jó lesz, hogy olyan szakmai kérdésekre is tudok válaszolni, amik a mostani napi munkámat nem érintik. Nem tudom, hogy mitől jött ez a mostani érzelmi elszakadás az életem eseményeitől és nem tudom, hogy mikor és mitől fog elmúlni, de önmagam karbantartásából és fejlesztéséből baj nem lehet. Nagyon kósza hit ez (és magamat is erősen győzködöm róla), de jobb, mint minden este szétcsapni magam csak hogy valahogy elviseljem a létezést.

Gyógyszerváltáson gondolkozom, de nagyon félek tőle. Egyértelmű, hogy szükség van rá, de honnan tudhatnám, hogy nem lesz sokkal rosszabb? Nekem isteni szerencse volt a máig első és egyetlen gyógyszerem, ami tökéletesen működött eddig és semmi mellékhatása nem volt. De ez tényleg hatalmas szerencse. Akármennyire jó is a doki, sosem lehet előre tudni, hogy egy új gyógyszer hogyan fog hatni az adott emberre. Mondom ezt úgy, hogy én kimondottam gyógyszerpárti vagyok, ha bármilyen jellegű bajom van, azonnal elmegyek dokihoz, beveszem amit felír és jobban is leszek tőlek. De az antidepi váltástól valamiért borzasztóan félek. De jövő héten elfogy a mostanim, szóval mindenképpen el kell mennem a dokimhoz. Nem tudom, hogy váltok-e, de sem a dokimban nem bízok, hogy tudná, hogy mi a legjobb nekem, sem az egész pszichiátriában. Értem én, hogy tudomány, de szerintem sok esetben sötétben tapogatóznak. Kapok majd egy gyógyszert ami valahogy hat az agyam biokémiájára, ami hasonló tüneteket produkáló egyes emberek biokémiájára jól hatott. De az enyémet nem vizsgálja senki, csak egy átláthatatlanul komplex nyűglődésre ráhúzzák a depresszió diagnózis, aztán nézzük meg, hogy egy másik szer hogyan hat. Akkor is lutri, ha a legjobb dokik írják fel a legjobb gyógyszereket. Ahogy egy nagyon szép nőn sem áll jól minden nagyon szép ruha. Van, hogy a ruha tökéletes a vállfán, a nő meg tökéletes meztelenül, de ha a nő felveszi a ruhát az borzasztó lesz.

Szerző:

Belépett: 3 hét

csaken

Blog kommentek: 764Blog bejegyzések: 87Regisztráció: 16-05-2011