Ez csak egy úri huncutság?
Vagy a depresszió oka?
Vagy annak tünete?
Nektek mi a véleményetek? Mitől lehet unatkozni, és miért van ez vajon?
Szerző:
Blog kommentek: 984Blog bejegyzések: 18Regisztráció: 12-10-2015
Unalom
szerintem nem úri huncutságról van szó.
A depresszió oka és következménye is lehet. Az unalom, motiválatlanság, érdeklődés hiánya ok és okozat is.
A bore out szindróma ma már ugyanolyan veszélyes mint a burn out. Amikor az embernek nincs a szellemi adottságaihoz megfelelő kihívás az életében, az könnyen átfordul bore out-ba, ugyanazok az állomásai mint a burn out-nak.
A régi áterem azt mondta, hogy az unalom a borderség egyik alaptünete. Nekem az nincs, vagyis eddig még nem sütötték rám, de nem hinném, hogy lenne.
Nagyon sokat gondolkodom ezen a témán, nagyon sokat olvasok utána, érdekes módon főleg az angol nyelvű oldalak foglalkoznak evvel nem bulvár szinten.
És igenis tevékenység közben is lehet szörnyen unatkozni, ezt ki merem jelenteni.
Meg ha nincs olyan feladat, ami kihívást jelentene (l. Flow c. könyv), a hagyma aprítása nem segít abban, hogy ne unjam, hogy átváltsak egy másik sávra az agyamban.
A monotónia is mérgez, a depresszió pedig hajlamosít egyfajta agyi katatóniára, hogy minden nap ugyanaz, még ha cselekvés is, de rutin.
Pedig sokan pl. azt hangsúlyozzák, hogy jó a napi rutin, mert biztonságérzetet ad.
Lehet hogy az unalom is egy ilyen kóros biztonságérzet?!
Félek, hogy azért nem tudok kijönni a depiből, mert már másképp egyszerűen nem vagyok képes működni, mint ahogy most van, még ha ez szenvedés is.
Úgy érzem magam, mintha egy kutyát kellene megtanítani mobiltelefonálni, szóval elveszettnek érzem az életrevalóságomat, mintha sosem lett volna.
Ez nagyon érdekes téma!
Nekem egy régi főnököm mondta mindig, hogy a változás viszi előre a világot. Közben az emberek félnek a változástól, mert az egy stresszor, a túlzott stressz meg tönkretesz. Az unalom, illetve a monotónia biztonságot ad.
Én is unom/untam a munkámat. De az öcsémmel sokat beszéltem erről, aki HR vezető, és mondta, hogy ő is baromira unja, mégsem lett depressziós, és az emberek 80%-a unja még.
Sok munkahelyen ma már mérnek monotónia tűrést, mert a legtöbb munkához ez kell. És van aki tök jól bírja, és 40-50 évet is ledolgozik depresszió nélkül a monotóniában. Nem tudom ez min múlik. Megtalálja a maga kis örömét a munkában.
Amikor otthon voltam a súlyos depresszióval, mégjobban megbetegített az otthonlét, a háztartás ellátása, a főzés,mosás,takarítás, egyedüllét. Éreztem, hogy vissza kell jönnöm dolgozni, vagy valami más jellegű rehab munkát végezni, mert belegárgyulok. Itt a munkahelyemen sincs már igazán kihívás, ráadásul unatkozom is rettentően, de már az, hogy emberek közé bejövök, beszélek velük, érnek impulzusok, esetleg nevetgélek sokat javít a helyzeten. És reménykedem abban, hogy kapok még majd érdekes feladatot. Ahhoz nincs erőm, hogy változtassak ezen a helyzeten, más munkát keressek stb.
Létezik ugye pozitív stressz is, ami meg jó lenne, ha lenne.
Nem tudom, milyen szintű unalom ad biztonságot, ezt is el kell találni. Pl. a reggeli kávé hiánya (ha csőtörés volt az utcában és nincs víz) felborítaná a napját egy minden munkanapon evvel indítónak.
Én már sajnos nem fogok állásba menni, a korom és a végzettségem miatt sem, de nekem pl. az volt rohadtul romboló, amikor nem volt mit csinálni a munkahelyen. Igaz, ha meg volt, az csöppet sem volt unalmas.
A végén kiderült, a főnök azt várta el tőlem, hogy találjak ki magamnak feladatokat… és ezt is negatívumként rótta fel, mikor felmondtam, hogy én még erre sem vagyok képes 🙁
Akkor fogom tudni, hogy hat rám az antidepi, meg hogy jobban vagyok, ha nem azt a könyvet fogom olvasni már, amit lassan fél éve újra-meg újra előveszek, minden lefekvéskor…
Azért a monoton-kataton biztonságérzetnek is van határa 🙂
Ja, és hát amiről másik témában írtunk, hogy a pszeudodemencia, ami inkább valamiféle befásultság lehet, nem konkrét elhülyülés, az is ide kapcsolható.
Ha mindig csak szinte ugyanazokat az idegpályákat használjuk, az automatikus mozdulatok, cselekvések sorjázásával.
Van egy kis program, az i-Doser, nem tudom, ismeritek-e, de az fülhallgatón keresztül ún. binaurális rezgéseket ad és ott is van egy szinaptikus pályabővítő menü elvileg. (meg gyógyszerek, drogok, növények, alkohol hatása, meg agyhullámok).
Lehet, hogy elő is veszem.
Szerintem mi nagyjából egyidősek lehetünk, leírásaid, családi helyzeted alapján. Miért adtad fel annak a lehetőségét, hogy valamilyen fajta munkát végezz?
Csak azért kérdezem, mert én meg bármi áron elfoglaltságot keresnék, ha elveszteném az állásomat, vagy otthagynám.
A pszichiáteremmel beszélgetve rájöttünk, hogy nálam a depressziót ami pszeudodemencia képében jött egyértelműen a burn out szindróma okozta, aminek a része volt a monotónia.
Ezen az új területen meg a bore out fenyeget most, így én keresem a feladatokat.
Nálam is egy javulási faktor ha egy könyvet el tudok olvasni (régen faltam a könyveket), de még csak a passzív film nézésnél tartok, illetve az általad ajánlott játékot játszom.:)
szia.
a végzettségemnek megfelelő munka nincs igazán, ezt szellemi szabadfoglalkozásúként lehetne űzni, amihez ötletek, kapcsolatok és ihlet kell – mindez a depresszió ellentéte, amiben évek óta fetrengek.
ebbe beletörődtem már pár éve, hogy nem megy, és ismerősök útján jutottam el munkahelyekre, általában adminisztrációs munkakörbe, ahol a kezdeti ígéretek és munkával kapcsolatos elvárások valahogy mindig másképp alakultak, mint eleinte megbeszéltük így nem folytattam, mert ahhoz már nem értettem pl. excel használat, még megtanulni sem hagytak időt.
az is baj volt, hogy túlképzett vagyok.
önkéntesként dolgoztam, az nem volt rossz, bár megviselt az együttérzés, a szomorú sorsok, hosszú ideig azt nem lehetett volna csinálni (pszicho rehab).
átképzésen, továbbképzésen meg azért nem gondolkodom talán, mert van rajtam valami „diplomás gőg” és várom azt a gyógyulást és időszakot, hogy azt csináljam végre, amihez értek és amiben a legjobb vagyok.
meg a családomon való függés is beleszólt, mert mindenhonnan szinte rohantam haza, hogy nehogy nélkülem legyenek, ha éppen kellene nekik valami, ezért sem tudok még kimozdulni sem, mert úgy érzem, hogy itt kell lennem nekik, hiába tudom aggyal, hogy ez így nem jó.
na de ez már elég OFF…
én nem szoktam unatkozni….általában túl sok dolgot tervezek be és izgulok, hogy minden beleférjen
amikor látszólag nem csinálok semmit, akkor gondolatban aktív vagyok
Köszi Cat, én is remélem, hogy nemsokára kiugrok ebből, már túl sok volt.
Érdekes, hogy a legutóbbi munkahelyemen, egy állami cégnél, ahol igazából nem tudták, hogy akkor föntről mit is várnak el tőlük és csak fontoskodtak egész nap, nagyon frusztrált ez a bizonytalan és tehetetlen kisugárzása a főnököknek, de mikor odaadott nekem egy paksaméta iratot a feljebbvalóm, hogy pecsételjek és hajtogassam ki, hogy majd ő aláírhassa, azt kifejezetten élveztem.
Nyilván 4,5 évig nem bírtam volna, de akkor az ott tök konkrét volt és ez biztonságérzetet adott, nem éreztem derogálónak sem.
Jó neked Darkforest 🙂 Irigyellek 😉
Az jutott még eszembe, hogy a monotónián kívül még fontos tényező, hogy mennyire vannak az embernek céljai (rövid és hosszú távra) illetve mennyire ismeri fel a saját vágyait.
A férjem mindig mondja, hogy találjak magamnak célt. Hosszútávú célt egyszerűen nem tudok találni, mert nem merek belevágni semmibe, illetve nem tudom, mire vágyom.
A rövid távú célok segítenek a napokat magam előtt hajtani, pl. hogy ma sütök fasírtot, kivasalom a fiam ingjeit.
Világ életemben a megfelelési kényszer uralt, amit saját célnak hittem, az is kiderült, hogy más célja volt főleg, szóval, hogy a kedvében akarjak járni (pl. szüleimnek avval, hogy milyen iskolába megyek).
Nem vagyok tisztában a vágyaimmal, ha vannak egyáltalán.
Mikor a kognitív terápiában írni kellett a heti rendet, az is ezt szolgálta, hogy lássam, mik a céljaim, bele kellett tennem egy szeretem-rubrikát is, ahol 3 dolgot kellett a magam kedvéért megtenni. Persze ezt blicceltem el leginkább.
Célom, hogy jobban legyek, de nyilván ez túl elvont, a lépéseket kellene kitalálnom és meglépnem.
Köszi, hogy megosztottad velem. Remélem azért a kataton monotóniába valahol megtalálod az örömödet, gyógyszerrel vagy anélkül.:)
Reggel a Class Fm-en az egyik játékba betelefonált egy hallgató, és kérdezte a Balázs, hogy mivel foglalkozik. Mondta a csaj, hogy egy varrodába lovaglónadrágokat varrnak, és ő hajtja fel a nadrág szárát. Mindet ugyanúgy, és 4 éve csinálja. Balázsék elhűlve kérdezték tőle, hogy nagyon unja amit csinál, mert ők alkalmatlanok lennének erre a munkára. Mire a lány tök vidáman, hogy nem, ő szereti, és azt szereti benne, hogy már egészen gyorsan megy egy nadrág felvarrása. Szóval van aki megtalálja az örömet egy lélekölő melóban is.
„Hiába jó, hiába szép, aki megunta az életét”
https://www.youtube.com/watch?v=aSco1xDCi5o
Biológiai megközelítésben: Az embernek születésétől halála pillanatáig szüksége van egy idegi feszültségi, idegi aktivitási szintre. Ez is egy alapmotiváció. Ha ez nincs meg, akkor unatkozunk, ami szenvedés és veszélyes is (Grastyán Endre szerint „túlzás nélkül életveszélyesnek nevezhető állapot”), ugyanúgy veszélyes, mint éhezni vagy túl hidegben lenni. Ilyen szempontból tévedés lélekölőnek nevezni egyszerű foglalatosságokat, mert épp hogy lélek-táplálóak. Pusztán szórakozásból kötünk, horgolunk, barkácsolunk, kertészkedünk, mert ezek a tevékenységek megadják ezt a szükséges feszültséget, és azonnal jutalmaznak is, nem pedig azért, mert nincs pénzünk vennei a kínaiban egy sálat vagy a boltban egy csomag répát.
Ha depressziósok vagyunk, akkor nem vagyunk képesek olyat tevékenységet végezni, ami megadja ezt az idegi aktivitási szintet, vagyis unatkozunk, és ettől (is) szenvedünk mégjobban, vagy pedig hiába tevékenykedünk, a belső aktivitásunk alacsony marad. Ezért is hívják a depressziót motiváció-betegségnek, és ezért gyógyították régebben sokkal sikeresebben foglalkoztató intézményekben, mint manapság bogyókkal.
Ha depressziósok vagyunk,….
hiába tevékenykedünk, a belső aktivitásunk alacsony marad.
Sajnos jól beletrafáltál. 🙁
nem értek egyet; én így látom: ha a belső aktivitásunk alacsony, akkor könnyen depresszióssá válhatunk. tenni kell ellene, nem elfogadni azt, ami nem tesz jót.
„arbeit mach frei”, ez egy nagy igazság, csak rossz helyen és rosszkor került a köztudatba. ha sértő, töröljétek.
szia, miért törölnélek?
köszi, hogy megírtad a véleményedet.
én csak magamról tudom, hogy én ugyan nem munkahelyen dolgozom, de azért csinálom a napi kötelező házimunkát, diétás konyhát minden nap, nincs hétvégi leeresztés sem, és nem segít a depresszióban, simán tudok közben agyilag önmarcangolni.
sajnos ugye kimutatták, hogy a női agy hajlamos egyszerre több dologra is fókuszálni, na, én ezt faßán kihasználom és ha csinálok valamit, ha nem közben simán baßtatom magam…
egy kicsit úgy érzem magam, ahogy az ön-terápiát gyakorlom, mintha egy kis gyereknek akarnám elterelni a figyelmét, miközben mondjuk oltást kap vagy éppen kúpot dugnak fel neki, csak ez megy már évek óta.
most sikerült kétszer rajzolnom is, igaz, nem a szépségre mentem, közben lettek technikai ötleteim is, elővettem egy zsák érdekes fonalat is és azt fogdosom, nézegetem, horgolgatom és nézegetem 🙂
elkezdett hatni az egyik gyógyszer.
nem tudom, melyik van előbb, a tyúk vagy a tojás, de nekem motiváció kell a tevékenységhez és nem a tevékenység motivál, ezt állíthatom, saját bőr teszt alapján.
Én is inkább ezt a nézetet osztom: ha a belső aktivitásunk alacsony hosszabb távon, akkor depressziósak leszünk.
Az én esetemben teljesen állja a helyét. Elvégeztem hónapokig a munkámat, rutinszerűen mint a fogmosást, és teljesen kiégtem úgy, hogy nem vettem észre, hogy egy lefelé menő spirálban az alján vagyok. És innentől hiába jöttek a hobbik, túrázás, futás, színház, kötögetés, már nem segítettek, az állapot teljesen beszűkítette a tudatot, már nem tudtam ugyanazzal az örömmel végezni ezeket, nem kaptam tőlük meg azt amit régen.
Szerintem ha az ember talál újra érdekeset és kihívást, akkor ez tudja kimozdítani, ehhez egy dolog kell a változtatás, dolgozni a változáson.
Ezekről a jótékony hatású tevékenységekről nem lehet úgy gondolkozni, mint egy tablettáról vagy egy felesről, hogy „bekapom, aztán akkor biztos jól leszek tőle”. Összetettebb dolog. Kell, hogy legyen mögötte valami késztetés, motiváció, a legszerencsésebb esetben érzelem, ami pont erre a dologra irányít. És persze az is egyértelmű, hogy nem mindig ugyanaz , amire szükségünk van.
Ha például reggel azt látom, hogy szépen kitavaszodott, süt a nap, felszáradt a föld, és nekilátok gereblyézni, kitakarítani a kertet, az minden szempontből jó hatású. Mozgok, lefoglal, jó levegőt szívok, látom a szépülést, tudom, hogy a családom is örülni fog, esetleg csatlakoznak, (már ha lenne családom) , azért van idő közben ezt-azt átgondolni – tehát egy jó hatású idegi aktivitást eredményez. Ha viszont ugyanezt a munkát közmunkásként csinálom egy felügyelővel a hátam mögött, és pontosan tudom, hogy a világon semmi értelme, akkor robotnak érzem, és rettentően unom, tehát megfoszt az optimális idegi aktivitástól. Tulajdonképpen ugyanaz, de valójában épp az ellentéte.
Egyébként meg az alapkérdéshez visszatérve mindkét állítás igaz egymás mellett.
Az unalom, sivárság lassan ölő méreg, simán lehet oka a depressziónak.
Aki depressziós, az kevésbé képes nem unatkozni, vagyis örülni.
Jártam anno egy csoportos tréningre, ahol gyerekes anyák visszailleszkedése a munka világába volt a téma.
Ott csináltunk egyszer egy olyan gyakorlatot, hogy a kötelező feladatokban – amiktől herótot kapunk, hiába szeretjük a családunkat a lehető legjobban – találjuk meg az örömforrást valahogy. Leírtuk és próbáltunk arra koncentrálni, hogy nekem ez miért is jó.
Ez elég érdekes, nézőpont-elforgató dolog volt.
A legfőbb miért jó dolog az volt, mert magam elé képzeltem, hogy evvel hogyan okozok örömöt pl. a fiamnak.
„Aki depressziós, az kevésbé képes nem unatkozni, vagyis örülni.”
Ezt a mondatot lehet másként is fogalmazni? Mert ahányszor elolvasom, mindannyiszor nem értem.
Nagyon faramucin megfogalmazott mondat ez. Végül is azt jelenti, hogy a depressziós ember unatkozik, unja az életet. A nem depressziós nem túléli a napokat, hanem megéli, talál örömet benne.
Érdekes olvastam, hogy a depressziós embernek lassaban telik az idő. Ezt én is tapasztalom. És a tudósok nem tudják, hogy egy gyógyszer vagy terápia hatására ez miért tud módosulni.
A depresszió csökkenti az arra való képességed, hogy befogadj külső ingereket (akármit — könyvet, filmet, embert, tájat). Azt a képességet, hogy örömödet leld bizonyos dolgokban, szintén csökkenti, ezért sok olyan tevékenység, amivel mások lekötik magukat, nem mozgósít; nem indulsz neki, hogy élvezz egy pohár sört egy teraszon, vagy hogy táncolj egyet, stb (pedig valószínűleg jót tenne — csak te nem érzed a vágyat, hogy menj). Vagyis a motivációs rendszert kikezdi a depresszió.
Én soha életemben nem unatkoztam, komolyan. De ez nyilván azzal függ össze, hogy a depresszió mellett is megmaradtak az értelmi képességeim (vagy valami belőlük) és a tudományos érdeklődésem, így bármeddig le tudom magam kötni tudományos könyvek olvasásával, vagy művészeti projektek nézegetésével, stb.
A „könnyed szórakozás” kategóriába eső dolgok engem sem vonzanak.
Én a pszichiáterem és a saját belső indíttatásomra is erőltettem a szabadidős programokat: kiülni sörözni a barátaimmal, elmenni biciklizni a Rómaira/Kertembe, túrázni egy nagyot, színházba menni. De a korábban örömet okoző programok nem nyújtják már azt az élményt. Szóval nem érzem azt, hogy de jó, hogy rávettem magam ezekre, és nem otthon fetrengtem az ágyamban.
Egyedül a futás,jóga után érzem azt, hogy jobban vagyok, bár ezekre meg még nehezebb rávenni magam.
Ja és engem a munkám sem érdekelt, unatkoztam bent a munkahelyemen is. Többnyire most sem adnak örömet a feladataim, rutinból csinálom. A társaság, a kollégáim azonban helyes, értékes emberek. Bár sokszor csodálkozom földhözragadt témáikon, hogy mik foglalkoztatják őket, de türelmesen meghallgatom őket.
Köszönöm a választ!
Nálam sokszor van, hogy beülök barátokkal valahova, azt gondolom, hogy most végre kiengedek kicsit, de aztán valahogy mégsincs az a jó érzés. Utána hazamegyek, és olyan, mintha meg sem történt volna.
A mozgás jó, de arra én is nehezen veszem rá magam.
Nálam sokszor van, hogy beülök barátokkal valahova, azt gondolom, hogy most végre kiengedek kicsit, de aztán valahogy mégsincs az a jó érzés. Utána hazamegyek, és olyan, mintha meg sem történt volna.
A mozgás jó, de arra én is nehezen veszem rá magam.
Ez olyan mintha Zsike lélekhasadását idéznéd. Tegnap olvastam bele, meg én BPD címet is kaptam pszichiátertől, de ez valami átverés volt számomra. Nem is vagyok az, kicsit se ismertem magamra a könyvben.
Csak paranoid lol. 
Nekem meg nem is jutott eszembe, hogy ezek a depitől lehetnek, pedig 23 éve diagnosztizáltak vele először.
Csak simán szarnak éreztem magam, meg egoistának, aki senkit nem szeret.
Mondjuk anyu ezt meg is szokta erősíteni.
Meg volt, hogy más is.
Ma már úgy érzem, hogy valahol igazuk is van.
De már az sem érdekel, ha ezt gondolják.
Úgyis azt gondolnak, amit akarnak.
Ha szeretnének, akkor próbálnának megérteni.
Úgyhogy ők sem szeretnek, csak még motiváltabbak.
Nálam sokszor van, hogy beülök barátokkal valahova, azt gondolom, hogy most végre kiengedek kicsit, de aztán valahogy mégsincs az a jó érzés. Utána hazamegyek, és olyan, mintha meg sem történt volna.
Ugyanezt érzem.
Hm…pedig nem vagyok borderline. Igazából nem is tudom mi a bajom. Csak azt tudom, hogy nem jó így.
Én baromira szoktam unatkozni. Munkahelyen (ami most nincs), itthon…
Visszasírom a gyerek- és kamaszkorom. Imádtam olvasni, örökké olvastam, ha éppen volt rá lehetőségem. Meg egy csomó mindennel eltöltöttem az időt.
🙁 Én is tökre olvasnék…általánosban még volt rá időm, de ahogy bekerültem anno a szakközépbe, semmi időm nem maradt. Meg valahogy én azt csak teljes nyugiban tudok, de állandóan aggódok szinte, szóval nekem így nem megy. :/ Mondjuk erre jók azért a versek meg novellák, ahhoz nem kell sok idő.
Most van kb. 4 olyan könyv amit elkezdtem, de félbehagytam…szinte szégyellem. 😀