Ismét sok idő elteltével…újra itt vagyok! Immáron egyre gyönyörűbb, okosabb, egészséges, és elfogultság nélkül mondom- meg persze lekopogom-, de nyugodt, jó természetű 4 hónapos kisfiam társaságában telnek napjaim. Az Ő születése a legjobb dolog, ami (eddig) ebben az életben velem történt!
Persze nem rózsaszín minden, bár az első 2 hónapban szinte tényleg az volt. A szülés hálistennek könnyen és simán ment, a félelmem, az aggodalmam volt a legnagyobb, ahhoz képest ez a fajta testi fájdalom nem volt nagy szenvedés.A lelki érzékenységem, a hatalmas hullámzásaim mellé erős immunrendszert, jó fizikumot örököltem a szüleimtől, bár most ezt is lekopogom- kisujjal, fán, alulról, háromszor… Arról a boldogságról nem is beszélve, amikor a szülészeten ébredtem tele reménnyel, örömmel, várakozással-nem pedig a pszichiátrián.
A kórházból hamar hazaengedtek minket, itthon a ‘baby blues’ édes-sírós, végtelenül hálás és meghatott napjai következtek. Ha már ránéztem a babára, folytak a könnyeim a meghatottságtól, meg amúgy is mindenen sírtam- mondjuk ez még most is kitart, örömtől-bánattól-haragtól egyaránt hamar sírva fakadok.
Ez persze ‘valahol’ talán természetes is a brutál hormonváltozások, meg egzisztenciális változások közepette. A kisfiam már akkor nagyon-nagyon szerettem, amikor a hasamban volt, és tudom, bazi nagy közhely, de tényleg semmihez sem fogható számomra megtapasztalni ezt a feltétlen szeretetet, ezt az egész csodát! Az első 6-8 hétben teljesen lefoglalt a sok felfoghatatlan változás, a kisbabám csodálata, meg persze fáradt is voltam nagyon. Egyszerűen se időm, se erőm nem maradt arra, hogy a saját szorongásaimmal, paráimmal, kényszereimmel annyit foglalkozzak, mint előtte, hála a jó égnek valamennyire kikerültek a hatókörömből.
Így visszagondolva, tényleg az eddigi egyik legboldogabb időszak volt, a terhességgel együtt. Azóta is maradtam gyógyszermentes, mert nagyon szépen fejlődik a fiam a tejemtől, és valahogy elég mélyen bennem van az, hogy szeretném minél hosszabb ideig szoptatni,de legalább fél éves koráig. Ha nagyon komolyan érezném a lejtőt, akkor újra megpróbálnám az antidepit, mert neki kiegyensúlyozott anyára van szüksége, és ismerem azt az állapotot, amikor kell az orvosság, nem segít már az, hogy „fejben dől el minden”, „gondolkodj pozitívan”, meg „szedd össze magad.”
3 hónapos korától kezdtek visszajönni azok a dolgaim, amik előtte egy jó időre elhalványodtak: a megfelelési kényszerem, hogy állandóan másokhoz hasonlítgatom magam, hogy úgy érzem, nem vagyok elég jó,elég szép (ezeket főleg a páromra vetítem, hogy neki nem vagyok elég jó stb.), nem csinálom elég jól a dolgokat, mit csesztem el eddig az életben stb. most kiegészült azzal az érzéssel is, h nem vagyok elég jó anya, mi van, ha alkalmatlan vagyok erre a szerepre?! És néha azt is szörnyen túlaggódom, hogy a kisfiammal minden rendben legyen. Ha nagyon belepörgetem magam a negatív gondolatspiráljaimba, utána gyötör a bűntudat, h már megint magammal foglalkozom. Meg is kaptam már a környezetemben többektől,hogy itt ez a gyönyörű gyerek- és én is tudom, hogy mekkora ajándék, egy igazi áldás Ő az életünkben-,de hogy mégis hogy merészelek én szorongani, rosszul lenni, amikor most kéne a legboldogabbnak lennem. Bennem van az is, hogy isten ments, hogy örökölje a depi hajlamomat- ahogy én is örököltem-, meg nehogy a kínlódásom saját magammal majd kihasson az egészségére, boldogságára, és a végén arra jutok, hogy en bloc féltem ettől a kegyetlen és igazságtalan világtól.
Aztán ránézek, épp jóízűen szundikál, vagy rám vigyorog egy nagyot; elnézem, ahogy önfeledten és egyre ügyesebben játszik a játékaival, és akkor hálás vagyok a sorsnak, és úgy érzem, megtaláltam a helyem ebben az univerzumban. Aztán jön egy telefon valami régi ismerőstől, vita a párommal, egy rossz szó, vagy épp ‘nem úgy néztek rám, nem úgy szóltak hozzám’, és pillanatok alatt megint olyan mélyre tudok süllyedni, hogy már az jár a fejemben, h a fiamnak jobb anyukára lenne szüksége, mint amilyen én vagyok, jobb lenne, ha én nem lennék stb. Kissé paranoiás is lettem az utóbbi évek csalódásai, igazságtalanságai miatt, már azt is beképzeltem magamnak, hogy el fogják Őt venni tőlem, amit nem élnék túl, pedig semmi okom nem volt rá. Ráadásul itt a párom is, aki ugyan nem ért meg teljesen, de mellettem áll, szeretjük egymást,és ahogy tud a munka mellett, a babával is sokat foglalkozik, nagyon szereti.
Szóval némileg visszatért a hullámzás,csak jóval kisebb amplitúdóval. Áterhez havi kontrollra járunk, legutóbb a barátom is elkísért. Előjött a gyógyszer-dilemma, szedjem, ne szedjem, az orvos nem erőltette, mert nincs akkora krízis, de írt fel, és abban maradtunk, hogy ha nagyon rossz lenne, akkor elkezdem megint. A párom szerint lényegében nem volt más akkor se semmi, bár én úgy érzem, jobban viseltem a hétköznapokat. Csak nehéz elkülönítenem már, hogy a józan életviteltől, a gyógyszertől, vagy később a babavárástól voltam-e jobban… vagy mindez együtt? Mindenesetre a fiam új értelmet ad ennek az egésznek, nagyon-nagyon szeretném, hogy neki a legjobb legyen, hogy a lehető legjobb anyukája lehessek!
Az írás lételemem még mindig, bár elővettem pár régebbi töredékes novella-szerűségemet, kb. mintha újra feltéptem volna a hegedőfélben lévő sebeimet… Szörnyen fájt, amikor újraolvastam őket, most annyira más lelkiállapotban vagyok. Szóval lehet, h másféle írások jönnek majd mostanság, mondjuk mesék a kisfiamnak:)), az is lehet, h sikerül befejeznem egy-két régi kezdeményt, de írok még, az biztos, hátha valakit még érdekelni fog!:)
Szerző:
Szia Holdfény, kedves vagy, nagyon köszönöm!:)
Némi (ön)bizalom rámférne, meg hogy el tudjam fogadni magam. Vagy ha már nem tudom, legalább ne foglalkozzak ezzel annyit…
Szia accatone! Nagyon örülök, hogy írtál, és hogy ilyen boldogság jött az életedbe! Nekem is a terhesség és a szoptatás időszaka volt a legjobb az életemben — valahogy hormonálisan, úgy tűnik, néhányunknál ez ellensúlyozza a depressziót és a szorongást. És nekem is visszatért a depresszió, amikor a gyerekem néhány hónapos volt.
Most, 23 év után :-), azt javasolnám, hogy mindenekelőtt fogadd el, hogy vannak depressziós gondolataid és érzéseid. Próbáld meg nem túl komolyan venni őket. Amíg így szereted a kisfiad, és ilyen fontos számodra, hogy hogyan fejlődik, addig jó anya leszel (még akkor is, amikor azt képzeled, hogy nem vagy az). Óriási ajándék, ha az embernek érzelmileg sokat ad az anyaság — nekem is nagyon sokat adott, és a rengeteg zűr, fájdalom és depresszió után is esküszik a fiam, hogy a lehető legjobb anyuka voltam. Ne aggódj a többin most! Tudom, hogy ide akkor jönnek az emberek, amikor nincsenek jól, de azért írj néha akkor is, ha jól vagy, annak mindannyian nagyon örülnénk! Legszívesebben megkérnélek, hogy küldj róla egy képet 🙂
Drága accatone,
Ez annyira szép … 🙂
Köszönöm!
Szia Accatone,
Szerintem az aki dilemmázik rajta, hogy tényleg jó anya-e, mindent megtett-e a gyerekéért, mindent megadott-e neki, az biztos lehet benne, hogy jó anya, bármilyen kétségek is felmerülnek benne. Az, hogy a baba érdekeit a sajátod elé tudod helyezni, és az irányítja a cselekedeteidet, erre a legjobb bizonyíték.
Csak megerősíteni szeretném, hogy nagyon jó anya vagy. A babádnak a legjobb!
Köszi kedves Zsuzsi, hogy elolvastad! Én is el szoktam olvasni az írásaid, amióta blogolsz. Nem ismerjük egymást személyesen, de valahogy mégis olyan közel érzem magamhoz azokat, akiknek olvasom egy-egy ilyen őszinte bejegyzését a hétköznapjairól, élete dolgairól… remélem nem gond, h ezt írom, de olyan olvasni, mintha tényleg tök jó ismerősök lennénk. 🙂
Szia CatEye, köszönöm szépen! A próféta szóljon belőled:) ! Én lennék a legboldogabb, ha tényleg jó anya tudnék lenni, és mindent megadnék érte, h Neki a legjobb legyen! Szegénykém beteg lett egy kicsit, elkapta apjától a vírust, de már nincs hőemelkedése se, csak köhög még szegény. Tegnap dokinál még arról is szó esett, h lehet egy éjszakát kórházban kéne töltenünk vele megfigyelésen, de hálistennek megvizsgálták alaposan, és nem volt indokolt befeküdnünk. Na de hogy én mennyire kivoltam…!! Nem kívánom senkinek! Mondjuk először beteg életében, szóval az első gyerekem első betegsége…azért ez valahol érthető, hogy teljesen beparáztam, nem? Ő viszont ügyes, bátor volt, meg se kottyant neki, még a dokira is csak vigyorgott. Hihetetlen, h egy ilyen csöpp gyereknek még mekkora bizalma van az emberek, az egész világ felé!
Szia Accatone, Teljesen normális az aggódásod a kisfiad betegsége miatt. Én nem voltam para anyuka, de amikor a kicsik betegek voltak, szinte eszemet vesztve aggódtam értük. Ha köhögtek, már görcsbe állt a gyomrom, és folyton hallgatóztam a szobájuk felé éjjel, és kb óránként mértem a lázukat ilyenkor. Tele van az ember kétségekkel, hiszen annyira ránk vannak utalva ilyenkor.
Ők könnyebben veszik a betegséget mint mi.
Sok örömet kívánok neked vele.
Gratulálok, hogy any lettél! Szerintem jó anya vagy -az írásod alapján- és az, hogy van önkontrolod és külső kontrollod ez azt jelzi, hogy ha nagy gáz lenne, lenne jelzésed, ha veszélybe lenne a kicsid. De nyugodj meg, nem veszi el tled senki a kicsidet.
Ha nagyon nem vagy jól, akkor beveszed majd a gyógyszert ami kell ahhoz, hogy a hétköznapokhoz jobban legyél. Én is ezt teszem 2 gyerekem van és 10 mg Cipralex-et szedek és két vidám lányom van, nagyobbik 8 lesz, kisebbik 3 lesz! a nagyobbikra azt hittük, hogy tanulásban akadályozatott lesz, de kiderült, hogy csak szövegértési nehézsége logopédiai problémája van, elmondhatom, hogy két egészséges gyermekem van, testileg – lelkileg! Ez olyan löketet ad nekem, ez a csoda, hogy ezt az ajándékot kaptam Istentől, hogy én is, akárcsak te napi 20 szor el tudom mondani, hogy” Köszönöm, köszönöm Istenem az ajándékodat!”
Szia Eszter, jó reggelt, nagyon jólesett, hogy írtál!
Valószínű a hormonoknak tényleg komoly szerepe volt benne, h a terhesség + 1. hónapok a babával szinte felhőtlenül teltek, és Nálad is ugyanúgy, pár hónap elteltével kéredzkedtek vissza a szorongós, depressziós gondolatok, fájdalmas érzések. Pontosan ugyanez a „minta” jött elő nálam is. Azért megnyugtató, h nem vagyok egyedül ezzel!
Annyira édes cukorfalat, hogy szívesen raknék ki képet róla, bár nem tudom, az ő személyiségi jogait megsérteném-e ezzel, lehet, h 20 év múlva nem örülne neki… Szerintetek?:) Kompromisszumos megoldás lenne, ha lefesteném, vagy lerajzolnám, és azt raknám ki. No meg művészetterápia is egyben, meg amúgy is grafikus suliba jártam, mielőtt Ő megszületett, és azóta igencsak hanyagolom a rajzot, rám férne a gyakorlás! Csak olyan hamar eltelik egy nap, és mindig eszembe jut nap végén, h megint mennyi mindent nem csináltam meg+ ugye komolyan rá is kell szánnom magam.
Semmihez se fogható, hogy a felnőtt gyereked tényleg őszintén hálás érte, hogy milyen jó anyuka voltál, több, mint valószínű, hogy tényleg így volt!:) Nekem is ez a hosszútávú célom, igyekszem mindent megtenni érte!
Szia! Ha van időd, fesd le, vagy rajzold le, az csodás lenne! De ne görcsölj ezen… A fő, hogy megvagy, és jól vagy. Örülök nektek, minden beszámolód melengeti a szívem 🙂
Szia! Ha van időd, fesd le, vagy rajzold le, az csodás lenne! De ne görcsölj ezen… A fő, hogy megvagy, és jól vagy. Örülök nektek, minden beszámolód melengeti a szívem 🙂
Olvastalak. Pszich vagyok.