Nagyon faszán kezdenek alakulni a hangulat és szorongásos zavarok megint, újra, vagy mi. 11.-én megyek a dokihoz, a héten szombaton is munka és ma is összedőlt a rendszer, ma a heti 2. kiborulás, de ma én hoztam ki magamból. Nem csak úgy feljött. Ehhez végre csak feküdnöm kellett az ágyamon semmittéve, kezem a hasamon gyomor tájt (reikisként ha időnként itt-ott érintem, csak odateszem a kezem, és tartom így percekig, mikor mennyi idő kell, főleg szív, és gyomor tájék, az megmozgatja a lebegést és elindít valamit érzelmileg) ma a gyomromból jött fel az öklendező sírás. Olyan párnába fúródó-öklendező, egész jól kezdem megszokni, ez lesz lassan a normális. Azon gondolkoztam, mégis hol van idő és tér megélni egy érzést? Bármit? Reggeltől estig rohan az ember, én legalábbis, emberek, forgalom, busz, nekem munkában is emberek, sőt most csoportok is, rengeteg hang, mindenki idegen, mikor kolléganő csak mert keres valamit olyan ideg, hogy kiszóródik minden a fiókból mert őrült mód csinál mindent néha és szinte az a normális, az hogy emberi kapcsolatom nulla, mármint normális kapcsolatra gondolok (nem normálisból van elég, csak az!) , az ebédszüneti magányos versíró kávé, a csendem … A FOLYAMATOS, NAGY ÉS NYOMASZTÓ CSENDEM. EZ KB 16 ÉVES KOROM ÓTA, VAGY MÉG KORÁBBRÓL. NINCS TÉR MEGÉLNI. SOKSZOR PÉNTEKEN JUTOK EL ODA HOGY LEÜLÖK ITTHON, EGYEDÜL, KUSSBAN ÉS PILLANATOKON BELÜL ZOKOGOK, JÓ ESETBEN CSAK PÉNTEKEN. ROSSZ ESETBEN GYAKRABBAN. ELFOJTÁS? VALÓSZÍNŰLEG. LEBEG, LEBEG, EMELT FRONTIN, MÁSNAP, MEGY, LEBEG, MA HAZA JÖTTEM, TENYÉRREL LE A GYOMROMRA, MEGÉREZTEM BENNE AZT A KEGYETLEN FESZÜLÉST ÉS KITÖRT A SÍRÁS. MEGINT.
Az esti ketit vissza kellett vennem, kettőt kéne, de nincs már recept és így egyed szedve jobban kitart, aztán ha elfogy kventiax-szal kihúzom még 11.-éig, abból dupla kirak 1 ketit. Frontin persze emelve ezen a héten már. Ez az egyetlen megoldás. A dokim csak csütörtökön van, a héten melóban pörgés, jövő héten csütörtökön megyek. Csak kihúzom. Viszont lehet kezd a lebegő programom behalni, gyakrabban, eddig így néz ki. Jó, hétfőn a kolléganőmet „okádtam ki” majdnem, ezt konkrétan tudom, ma nem tudom mit, csak úgy öklendezve zokogtam. Eszembe jutott a kutya séta közben rengeteg dolog, nem tudok kikapcsolni, rohanunk, levegő és pörög. A volt pszichológusom, a régebbi még az elején egyszer azt mondta, azt nem akarja semmiképp hogy még NEKI IS meg akarjak felelni. Asszem ez a megfelelés cucc bebaszott az egész életemre nézve. Vagy törlöm magam, ( a képzeletetekre bízom, határtalan lehetőségek vannak, hogyan!) törlődni innen, esetleg törölni másokat is, nem akarom a lelkem szétcincálni de időnként a szavaimtól is bűntudatom van.
és az egyetlen hely az a rohadt kávézós szívecskés-tejhabos-néha színesbögrés- de magányos cappuccino, ami mellett fogom a szokásosan rohadék füzetemet meg a kölcsöntollat és elkezdem….. természetesen lebegve, egy sort se érezve igazán.
Nem gondoltál még arra, hogy megszabadulj tőlem? – kérdem,
és ő zavartan a másik irányba néz el.
– Érzem! Túlságosan érzem! Én és ő a két végen.
Egyre csak figyelem őt, nézem,
a gyomromban kövek, szavam időközben elnémulni készen,
és ő is, hangtalan, szótlan hagy ott az utcán,
ott állok magamban és a szemem csak őt követi pusztán,
vissza már nagyon nem fordul,
viszont még visszanéz a túloldalról,
szemeiben sajnálat, de magamra kell hagynia,
tovább megy, vissza többé már nem is fordulna,
csak állok ott, eső hull alá,
ruháim lassan vizesen nehezednek rám.
Csak állok bénultan, mozdulatlan percekig,
tudom, valamit rosszul csináltam megint.
Talán tényleg elviselhetetlen vagyok! – gondolom,
és a következő sarok fele fordulva én is elindulok.
Szerző:
