Amikor a mocsárba süpped lábad,
mikor magadban mélyen látsz sok emberi hátat,
mikor a mocsárba süllyed léted,
vizslatod a távoli magányos messzeséget.
Mikor lelked ingatag mielőtt a mocsár elnyeli,
töröli léted, a perceket pergeti,
és törölsz és törölsz, bár néha bánod,
minden törlés a létből apró belső halálod.
Senki nem tudja mit élsz át ilyenkor,
az egészséges nem is érti, miért teszed akkor,
Te csak teszed, és törölsz és kicsit a léted,
meginog a mocsár szélén, elnyel, nincs reményed,
senki se érti igazán, te így szemléled a létet,
szemléled a lelkedben az üres messziséget,
a távolban egy fa áll, ágai kopaszon nőnek az égnek,
valahol benned már meghalt az élet,
annyira távolról kell a tájat nézned,
és néha elkeseredsz és törlöd mindenhonnan a léted,
mintha így könnyebb lenne óráról órára élned.
Óráról órára élned, nem függve emberi szótól,
nem függve mindenféle üresség-pótlótól,
nézed a messzi a fát, felette sötét felhők gyűlnek,
vihar kerekedik, lelkedben az érzések fagypont alá hűlnek,
és te törölsz és inogsz ott a barna mocsár közepén,
ott állsz várva a mélységet, mint egy szikla peremén,
ugrasz, elnyel a mocsár , utolsót kiáltasz fel a magas égnek,
élj tovább Te Élet, szemléld nélkülem a kopár messzeséget.
jan. 27, 22.00
Szerző:
