Thomas Hood: A sóhajok hídja
Im, egy boldogtalan
élet után
itt fekszik oktalan
ez a leány!
Vigye és tegye le
lágyan a kar;
szobor a termete,
szép, fiatal!
Ruhája mocskos,
rátapad, lucskos
ingéből víz csepeg
most is a hídra;
vigyétek, emberek,
szánva, ne szidva!
Ne érintse gúny;
gondold szomorún,
finoman vigyázni;
a halál foltjai
után maradt a lány;
tiszta nő csupán.
Nem kéne turkálni,
sorsába furkálni,
ez itt a vég;
többé nem becstelen,
nem maradt rajta szenny,
csak ami szép.
Ha nagyot bukott is,
Éva maradt –
Töröld le, ott is,
ajkán, a sarat.
Fésü alól haja
hogy kibomolt!
Emberek óhaja,
szomorú sóhaja
kérdi: ki volt?
Apja ki volt? Hol az
anyja? Zokognál,
húga vagy öccse, ha
most vele volnál?
Vagy tán a szíve volt
másé, ki híve volt
s több amazoknál?
Jaj, de hát ritka a
szeretet titka, a
krisztusi kincs!
Óh, milyen gyász neki;
itt a sok ház, s neki
otthona nincs.
Húga, a bátyja,
nem védte családja,
mint azelőtt;
betölt a nemezis:
kedvese, esze is,
az Isten keze is
elhagyta őt.
Hol sűrű rendben
ring a vizekben
a lámpafüzér
s paloták sora dobja
fényét a habokra,
ott állt s beragyogta
a hontalan éj.
Zord tavaszi szél
riogatta vacogva,
de hívta az éj
s a sötét csatorna:
az élet szörnyüség,
a halál őrűltszép!
És visz a vágy –
akárhol, akárhol,
csak itt ne tovább!
Leugrott! Őrület!
Vad folyó, jéghideg,
halálos íz
ha ugrott, te lökted,
mindig zúg előtted,
gaz férfi! a víz:
nyeld te is, fürödj meg
benne, ha bírsz!
Vigye és tegye le
lágyan a kar;
szobor a termete,
szép, fiatal!
A halál rabja már
és minden tagja már
merevedik;
nyujtsuk ki rendesen
s te fogd le csendesen
nagy szemeit.
Mibe sárlepett
szem belelát,
aminek tükre lett
a végső rémület:
a túlvilág.
Űzte vad láz régen,
megölte gyász, szégyen;
mostoha világnak
árvája – de már csak
a béke övé.
Kulcsold imára
kezét simán a
szíve fölé!
Legyen, égbe ha ér fel,
töredelmes és bús,
s vállalja bűnét el
az üdv ura, Jézus!
Fordította: Szabó Lőrinc
Szerző:
