Teliholdkóros hajnalon

Hajnali 5 óta ülök az erkélyen, és bámulom a felkelő nap által minden percben más szögből megvilágított háztetőket. Gondolkodom, és írok, és írok, és gondolkodom.
Hát igen, talán nem kellett volna Sade márki játékai után Caligulát néznem a színházban, de az is lehet, hogy e kettő így együtt teljesedett be, és kapott
értelmet az ösztöneim és az elmém szintjén. Színjózan vagyok. Éles és pontos, mint a hűvös és napfényes hajnali világ.
Az alkohol „öl, butít, és nyomorba dönt”, mondják, de én alkohol nélkül is pusztítom, butítom, és nyomorba döntöm magam, ezt művelem 16 éves korom óta.
Különben a butaság-okosság nem alkohol kérdése szerintem, én azt hiszem akkor is eszes és gondolkodó lény maradnék, ha végigpiálnám az egész életemet, sőt akkor is,
ha nem jártam volna ki egyetlen osztályt se, ismerek ilyet-erre születni kell. (Vagy csak a szűz Merkúr mondatja velem.:))
16 éves korom óta függök a kapcsolataimtól, a ruhámtól-sminkemtől, a dicsérettől és elismeréstől, az alkoholtól stb. De mire jó ez az egész, mi lehet a függőség legbelső mozgatórugója? A félelem- mondanád, és részben igazad lehet. Az én függőségeim kivétel nélkül a külsőmmel és/vagy a rólam alkotott képpel kapcsolatosak, a fürdőszoba-kényszerem, de még az alkohol is, amely hozzásegít ahhoz, hogy ellazuljak és feloldódjak.Egy bizonyos mennyiségig persze, de az egy másik történet.
Tetszeni akarok. De nem átlagos, hanem valami megdöbbentően különleges módon.
Családot, gyereket, jó állást, nagy házat, nyugalmas nyugdíjaskort- ezek összes kínjával-bajával, hétköznapi és nagyobb távlatú nyűgjeivel együtt- azt hiszem, már nem akarok.
Lemondtam róluk, ahogy lassan Rólad is lemondok, mert örökre szeretlek és FÁJ ISZONYATOSAN, de bárcsak boldog lennél valakivel, aki méltó hozzád, szeret, és nem okoz annyi gyötrelmes és fájdalmas pillanatot, mint én.
Aki nem éjszaka él és nappal szenved, barátaitól elhagyattatik, helyette körbebástyázza magát érdekkapcsolatokkal, sír az utcán, sír otthon, sír az osztályterem radiátora előtt, sír a hóban Szenteste a híd alatt, üvöltve és tombolva sír a Földközi tengerben felháborodva azon, hogy milyen jelentéktelenek azok a belevesző, sós kis cseppecskék,
sír egyedül, társaságban, temetésen, esküvőn, sír a válladon- rettegve attól, hogy ez valaha megszűnik-, sír, mert meggyőződése, hogy azért veszed fel a „már nem engedek meg neked annyit és hidegen hagynak a dolgaid”-pózt, hogy kiheverd és túléld őt, sír, hogy valaki szebb-jobb-okosabb nála, és ezért biztos jobban szeretik, sír a tükör előtt, miután körömmel-cigivel-késsel összesebezte magát (arcán a kudarca), hüppögve, ujjszopogatva, magzatpózban pityereg, mikor már megint kórházban ébred, sír meztelen a habbal teli fürdőkádban, sír a solymári kiserdőben, mikor hárman dugják és fogdossák a testét, aztán letépik nyakáról az ezüstláncot, amit tőled kapott, szédülve és pánikolva zokog zárójelentéssel a kezében az utcára téve, sír gyermeke felnevelésére személyiségzavara miatt nem alkalmas-papírral a kezében kórházba téve, sír, mikor elönti a vér a műtőasztalon,
máris nevet, mikor rámosolyog a mentősfiú, aki mindezt végignézte, nevet, ha a macskájával alhat, nevet, ha szívószálakból ki lehet rakni a szivárványt, nevet, ha végig mer egyensúlyozni a városligeti hídmaradványon, megmosolyogja a buszon azt, aki le se tudja venni róla a szemét, de nem meri leszólítani, nevet, hogy miért van az általa befalt és kihányt tésztaételnek másodjára gesztenyepüré-íze, nevet, mikor realizája, hogy most épp egy betegekkel teli kórterem közepén maszturbál, nevet, ha a Kossuth rádió hírműsora előtt hallhatóan felcsattan egy nyálcsepp, nevet, ha a teszkós műanyagpohárból pohár-polipot csinálhat, nevet, mikor a magamra töltést magömlésnek, a vészlejárót művészellátónak olvassa, nevet, ha találomra is kedvencét, a tejszínes-áfonyás filtert húzza ki a teás dobozból, nevet, ha a Te neved jelzi ki a telefon, nevet, ha reggel 80-as évekesen áll a haja, nevet, mikor visszadobja a kiesett labdát a Vasas pályára, és az egész csapat neki ujjong, nevet, ha nem kell dolgoznia, korán kelnie, ha kedvére csavaroghat a városban, nevet, hogy a Rákospatak partján milyen gyorsan szalad a süni, nevet, hogy a szép pávának milyen hülye hangja van, nevet a terápián, mikor az a feladat, hogy nevessünk, nevet, ha dicsérik, nevet, ha szeretik, nevet, ha mások is nevetnek körülötte, nevet- csak hogy ne sírjon-, sírás után könnyes szemmel is nevet, nevetve sír, sírva nevet ezen az egészen.