Itt vagyok ismét. Nem tudom, hogyan lehet valakit elfeledni, aki az Életet jelenti számomra. Ha csak vonzódnék a Szerelmemhez, túl tudnék rajta lépni, egészen biztosan, de Ő volt ott amikor valaki eldobott akit nagyon szerettem, Ő állt mellettem… még a kórházban is meglátogatott volna akkoriban. Csak én mindent elrontottam. De mégsem hiszem azt, hogy elrontottam igazán, mert tudom, mégha van is már másik párja Neki, akkor is eszébe fogok jutni, hogy mennyire szerettem és szeretem és hogy mennyire jóban voltunk… nem bánok semmit és nem csinálnék vissza semmit. Úgyértem, ezt, hogy én szándékosan távol maradtam Tőle. Mert így én „nyerek”, miközben másfelől meg veszítek. Már vagy 2 éve nem tudtam senki emberrel pár normális levelet vagy beszélgetést váltani, mert mindig „belémfojtották” amit közölni szerettem volna. A Facebookon sorozatban jött a családtól: „Ne írj ki mindent”, „Maradj csendben”, „Nem posztolhatsz a Facebookra még egy képet sem”. Így meghoztam a döntést: új fiókot hozok ott létre és nem veszek fel rá senkit. Nem is hiányzom senkinek ezidáig, mert az Ő árnyékában élek… mindenki Érte rajong… én ennek örülök, de fáj, hogy egy nagy senki vagyok még a családom szemében is… nyilván ezt így nem mondták / mondják, de selejtnek néznek – szerintem. Beteg vagyok, és max a retusált képeimen mutatok valahogy… De! Boldog vagyok, hogy közelebb jutottam az igazi énemhez: Önmagamhoz. Végre érzem, hogy értékes vagyok! És nem azért, mert másnak megfelelek vagy nem. Szeretem saját magamat. Valahogy eltávolodtam az emberektől. Hiányoznak meg nem is. Ráadásul ami eléggé rosszul érintett, Gábor halála (Znation), talán ő volt az egyetlen aki éveken át keresett és néha levelet váltottunk (barátit)… bár ő nem értett úgy meg, de éreztem, sokat szenved ő is. Próbáltam segíteni neki, bíztatni, hogy ne adja fel. Váratlanul elment. Talán ha élne, megírnám neki, hogy: Köszönöm, hogy figyelt rám barátilag. Ő nem azt nézte, hogy nézek ki, hanem a lelkemhez szólt. Írt arról, neki hogyan telnek a napjai, és tudtam arról, hogy ő is egyedül van. Én nem akartam volna összejönni vele, azért, mert nem vonzódtam hozzá, nem voltam szerelmes, semmi ilyesmi, de mint embert nagyra tartottam. Sajnálom, hogy meghalt. Ha élne, most írhatnék neki, hogy számíthat a barátságomra és támogatásomra. De ezt már nem tehetem meg. Biztos sokan szerették őt emberileg. Ő sem találta a helyét a világban, és a társát… Sajnálom. Nekem is „jobb” egyedül, mert állandó kritikákat kaptam. De azért… ott mélyen belül, hiányzik nekem A Társ. Aki mellettem állna, odafigyelne rá, mit érzek, és főként, akit szerethetnék és szeretne. Valaki csúnyán kitolt velem a Facebookon… A Szerelmem nevében Eljegyzett engem. Ugye „Amit Isten egybekötött, azt ember szét ne válassza” elvből kiindulva, itt vagyok magamban egy Facebookos Eljegyzéssel, amit komolyan veszek, de már sosem tudom meg, ki az illető… töröltem a régi Facebookom. Így most életem végéig Eljegyezve maradok. De ez így jó, csak… jó lenne, ha tudnék emberekkel kompatibilisen együtt élni… gyűlölök kimenni a lakásból. Szeretek egyedül lenni, és nem bírom a fizikai közelséget. Azt sem bírom, ha valaki ír nekem, vagy hozzámszól, miközben vágyakozom, hogy ez változzon bennem, ez az érzés. Hát nem vagyok egy könnyű eset. De aki talán A Társam, majd megtalál a megfelelő időben. Abban hiszek, a Lélektársak megtalálják az egymáshoz vezető utat… ez nem ezós maszlag, hanem Hit. Vágyom arra, hogy romantikusan meghódítsanak, majd én pedig egyre távolabbra futok az illetőtől… csak, hogy bizonyítsam magamnak, „álhatatos vagyok”. Kérlek, ne írjatok nekem, mert nem fogok válaszolni. Túl távol vagyok már a „közösségtől”. De jó néha érezni, hogy tartozom valahova… mégha csak észrevétlenül is. Most ennyi.
Szerző:
(S’il vous plaît ne m’écrivez pas.)