A sztrájk vagy szabotázs jelentése, hogy bizonyos vélt vagy valós hatalommal pl. mások lelkiismerete felett (amikor a szükségleteinket tagadjuk meg, nem eszünk pl.), a saját (vér)áldozatunk útján elérjünk egy nagyobb volumenűnek tartott és fontosabb célt (mint a mi életünk, egészségünk stb.)
Mi lehet fontosabb, mint a mi jólétünk?
A hosszabb távon biztosított jólét pl.
Amikor nem tudjuk, miért sztrájkolunk, akkor depressziósak lehetünk, mert egy régi, bevált módszer szerint játszunk mások szánalmát és bűntudatát keresve.
De félhetünk magunktól is, a saját erőnktől, hogy ha mindez kiszabadulna, mi történne a világban?!
Szerző:
Blog kommentek: 984Blog bejegyzések: 18Regisztráció: 12-10-2015
A sztrájkot mindig megelőzi egy világos célkitűzés valamint a befektetés és a várható eredmények összevetése, aztán azonnal véget ér, ahogy célját érte. Egy hétig pontosan bejárok a munkába, de nem végzem el a feladatom, nem kapok fizetést, mindezt azért, hogy béremelést vagy a munkakörülmények javulását harcoljam ki. nyomásgyakorlás, és nem kunyerálás. Ez így nekem nem jön össze a depresszióval, de lehet, hogy csak én nem értem.
Igen, ez is benne van, csak nehezen írom le a fejemben kavargó katyvaszt.
Szóval depit okozhat akár az is (nálam pl.), hogy megszoktam, hogy csak sztrájkkal érhetek el valamit (szüleim szeretete, mások figyelme stb.) és már annyira azt hiszem, hogy csak ez a járható út, hogy a mások lelkisimeretére próbálok hatni, a bűntudatára játszom, hogy igazából már magam sem tudom, mi a cél (a még több szeretet kikunyerálása talán?) csak egyszerűen sanyargatom magam, nem csinálok semmit, nem dolgozom, nem eszem stb.
A depressziós viselkedésben is van kontrollkényszer és hatalmi játszma, mint a sztrájkban, illetve valamiféle zsarolás is. (pl. anorexia). Ha mindez nem is tudatos.
Ez lehet, hogy személyes, de nekem a depresszió úgy érzem amellett, hogy egy tanult reakció, igen erős zsaroló játszma is.
Meg hát amikor nem hiszem el, hogy mellettem azért lehet megmaradni, mert szeretnek, hanem csak azért mert a lelkifurdalásukra hatok, ha sajnálnak, szánnak és mondjuk meg akarnak etetni, meg szegény beteg vagyok.
Még ezzel játsziztam tegnap.
A munkavállaló által kezdeményezett közös munkabeszüntetés (a depis nem eszik, nem dolgozik stb.) a munkáltatóra (vélt Isten, család, partner stb.) történő nyomásgyakorlás céljából oly módon, hogy a munkavállalók távol maradnak munkahelyüktől (önmaguk tényleges valójától, nem tesznek eleget a mindennapos tevékenységeiknek, az alapvető életfunkcióikat támogató dolgoknak).
Lehet, hogy kicsit hüje vagyok 🙂
Szia zomebazam! Nagyon érdekes dolgokat írsz, tényleg érdemes ebből a szempontból végiggondolni a tüneteinket.
Az anorexiát gyakran tekintik családi betegségnek, ahol a beteg a „tünethordozó”, de a családi rendszerrel van valami gond. Lehet, hogy a sztrájk lényege, hogy a családi rendszer ellen tiltakozik? Más felfogásban anya-lány hatalmi kapcsolatról szól, és persze az anyja ellen is sztrájkolhat az ember (ki nem sztrájkolt valaha — kérdezem).
Amikor evészavaros voltam (de anorexiából én hamar átcsaptam bulimarexiába és bulimiába), az evés egyfajta kényszertevékenység volt, amit csak a kábítószer-éhséghez tudnék hasonlítani, és akinek volt már szénhidrát-éhsége, az kb. el tudja képzelni (ezerszeresre felnagyítva). Viszont a hányás kifejezetten szorongás-csökkentő eszköz volt, így a kettő együtt inkább öngyógyszerezésre hasonlított (high+chill). Ezért az anorexiát valami különleges dolognak tartom, szerintem másról szól, mint a bulimia (manapság a bulimiát az impulzus-kontroll problémákhoz és a depresszióhoz közelebb állónak gondolják).
Másrészt az anorexiával is jár (egy darabig) egyfajta high — te ezt nem érezted sosem?
A depresszió is tiltakozás a világ ellen, teljesen egyetértek, bár én azt mondanám, hogy inkább egy én-a-világban érzés elleni tiltakozás, tehát valami olyasmi, hogy én nem akarok/bírok benne lenni ebben a világban, hagyjanak békén.
Mind a kettőt használják zsarolásra a sorstársaink, de azért nem mondanám, hogy mindig zsarolás, hacsak nem valami nagyon átvitt és metafizikai értelemben, amikor Istent zsarolod, hogy legyen már jobb, adjon egy jobb világot vagy jobb ént.
Mindenesetre, visszatérve a családi kórképhez, sok evészavaros jobban lesz, ha elköltözik otthonról és teljesen a saját lábára áll. Ez lényegesen konstruktívabbnak is tűnik nekem, mint lassan belehalni a sztrájkba…
Szia Eszter!
Nem az eredeti családomban élek már, de ott is volt éhségsztrájkom kamasz koromban, szóval onnan is hozom.
Bulimiát nem „próbáltam”.
A mostani családomat én szolgálom ki, és egyszerűen nem eszem sem velük, sem nélkülük, sem azt, amit nekik megfőztem.
Most pl. egy porlevest eszem bögréből, pár darab tésztával, ez az egész napi eredményem. Ja, meg volt pár keksz délben teával.
High-t nem éreztem még, vagy legalábbis nem rémlik, hogy bármi jó érzés lett volna az éhezéstől.
Éppen Risperdalt szedek, amit a vélemények farkaséhséggel jellemeznek többek között. Na, ez nincs.
Isten zsarolása – igen, szívemből szólsz, de ő nyilván nem ÍGY ad jobbat (ha létezik egyáltalán). Nehezen tudok szeretni egy olyan Istent, aki avval szivat, hogy tele a spájz és közben képtelen vagyok belőle enni és közben elhervadok, ő meg végignézi (meg a családom).
Meg is őrülnék, ha a családom akarna amúgy papiztatni, pedig lehet, hogy valahol mélyen ez van.
Szeretek enni, de egyszerűen nem megy. Milyen szarkasztikus a sors.
Értem. És mit gondolsz, miért nem megy?
Hát kábé 20 éve keresem erre a választ.
Minden esetre most feltettem egy krumplit főni, megpürésítem, abból baj nem lehet 🙂