Ma délután nagyon szép napsütéses idő volt – még mindig „fent” vagyok, azaz a hála és a megnyugvás érzése az „alap”. Örültem, hogy épp nincs semmi dolgom (ami sajnos illúzió), hogy a lakótársam elhívott, hogy kísérjem el x boltba, és hogy sétáltunk is, nem csak az épületek között, egy parkot is útba ejtettünk.
Ami eddig ilyen alap-, vagy háttérprogramként futott, az a szorongás volt, amihez annyira hozzászoktam az évek során, hogy már szinte fel sem tűnt a mindennapi tevékenységek végzése közben.
Elsétáltunk az egyik egyetem mellett is, ahová néhány éve jártam pont három évig, de diplomát nem sikerült szereznem. A szorongás, a depresszió és a szociális fóbia elegyének volt köszönhető a dolog, emellett a megfelelési kényszer (akkori párom családja miatt választottam azt az egyetemet és azt a szakot – ők ugyanis úgy vélekedtek, hogy a bölcsészek semmit sem érnek – nyilánvaló, hogy én ezzel szemben viszont mindig is a btk-n terveztem folytatni érettségi után a tanulmányaimat [hat évvel később már itt tartok – jobb később, mint soha]), és a gyerekkori traumák (az általános iskolában az alsós osztályfőnökünk verbális és fizikai terrort alkalmazott matekórákon, ami utólag nézve azt hiszem, erős szerepet játszott a kialakult és azóta is fennálló irreális és beteges szorongásomban – akárhányszor ki kell számolnom valamit, vagy valami számmal kapcsolatos tudásra kérdez rá valaki – pl. legyen akár szó történelemtanulás esetében egy évszámról, elbizonytalanodom – olykor ez ijesztőbb, előfordult, hogy el is sírtam magam nagyon egyszerű műveleteknél, miközben komolyabb elméleteket viszont értettem és átláttam, de azért nem mindig görcsölök rá ennyire), amiknek köszönhetően nagyon gyenge teljesítményt nyújtottam.
Segítséget kérni féltem, szégyelltem beismerni, hogy nem megy, miközben a hallgatók többsége köztudottan küzd a matekkal, főleg az én egykori szakomon, ami anno még pont „nem a megfelelő” karon volt, hanem a durván „számolós” szakok mellé tették be harmadiknak, ám mára átkerült a többi menedzserképzés közé. Szóval a gyakorlatban azért fontos volt a matektudás, én meg sajnos maximalista vagyok – vagy tökéletesen megértek valamit, vagy rövid kínlódás után hagyom a francba. Aki egy kicsit is sejti, hogy mekkora tudást akartam volna ilyen hendikeppel magamévá tenni már az első félév során, az most vagy nagyot sóhajt, vagy felnevet, vagy sírva fakad, vagy mindezt egyszerre teszi. Tehát közel sem az első féléves anyagról van szó, hanem minden egyes olyan témáról, amelyet akár csak érintünk a képzés során.
A lényeg, amiért elkezdtem írni, az, hogy fura volt úgy elmenni az egyetem mellett, hogy most éppen viszonylag „okésan” érzem magam, éppen nem fut a háttérben a gyomorszorító-mindenemet megizzasztó szorongás, ezzel szemben ahogy ránéztem az épületre, a gyomromban éreztem az akkori félelmeimet, és a lelki szemeim előtt láttam, hogyan húztam össze fizikailag is egyre kisebbre magam, hogy minél kevésbé zavarjak másokat, és a térnek a lehető legkisebb szeletét foglaljam el.
Ami különösen fáj ebben a sztoriban, az az, hogy akkoriban (tavasszal) bekerültem egy nagyon szuper szakkollégiumba is, ahonnan egy év után elpárologtam – a következő év őszén erősödött fel a depresszióm, zokogva mentem haza a munkahelyemről, nem fogtam fel, mi ez és miért történik velem, az akkori párom pedig mikor végre abbahagytam a zokogást és meg tudtam szólalni, azt mondta, hogy ő nem tud mit kezdeni a depressziómmal. Persze a kapcsolatunk teljes ideje alatt a biztonság és a támogatás teljes hiányát éreztem, és ebbe nem is mennék bele egyelőre mélyebben, mert egy kisregényt tudnék írni erről a kapcsolatról – de nem szeretnék. Elpárologtam a közösségből, ami egyrészt irdatlan nagy bunkóság – különleges képzésben részesültem, egyes tagoktól segítséget, szeretetet is kaptam, és erre válaszul egy szó nélkül leléptem. Nagyon kínos lett volna szemtől szembe bevallanom mindenkinek, hogy igen, valószínűleg depressziós vagyok, és éppen nagyon mélyen vagyok, kérlek, erre tekintettel szüneteltessétek a tagságomat, vagy ha ez nem is megy, legalább búcsúztam volna el tőlük normálisan.
Évek óta kísért ez az egész, és most év elején nagyon húsba vágóan ismét hasonló szituációban találtam magam – megint egy szó nélkül eltűntem egy közösségből, amelynek előtte lelkes és aktív tagja voltam, mert nem vettem észre időben, hogy a depresszió megint átvette az irányítást. Azóta ugye kapok kezelést, összességében javult az állapotom, és szerencsére a közösségem is „visszafogadott”, és megint ugyanolyan aktív és lelkes vagyok, mint tavaly nyáron. Sőt. Ők annyit tudnak, hogy beteg voltam / vagyok és gyógyszert szedek azóta is – de nagyon sokat jelentett, hogy több ember is örömmel fogadott, hiányolt engem stb.
Szerepben sokkal könnyebb „normális” ember képében feltűnnöm mások előtt – nyitott, proaktív, lelkes, kedves, melegszívű és empatikus vagyok – direkt ezért is választottam itt is ilyen „szerepet”, amely során embereknek segítek, mert ennek segítségével megélhetem az énem pozitívabb, szimpátiára érdemesebb oldalát is.
A lényeg, mostmár tényleg leírom, az, hogy a gyógyszer szedése mellett újra felcsillant a remény arra, hogy egyszer befejezhetem az ottani tanulmányaimat – bár jelenleg a tavaly szeptemberben elkezdett BA-mra szeretnék koncentrálni, ami szintén nagy kihívás, de most éppen optimistán tekintek előre. Annyira jó lenne, ha ez huzamosabb ideig így maradna.
Szerző:
Jó, hogy ilyen pontosan látod, hogy miben reagálsz rosszul a világra, mivel okozol magadnak szenvedést — ez az első lépés előre 🙂