Bárcsak nagy lennék és erős…
Bárcsak lennének körvonalaim…
Bárcsak látszanék, és észrevennének az emberek…
Bárcsak valóban mindenki engem nézne, de szeretettel nézne, mikor végigvonulok a könyvtárban az asztalok közötti folyosón…
Bárcsak Ő válaszolna a titkos levelemre, és azután én is írnék, és hónapokig csak leveleznénk névtelenül, míg meg nem tudok mindent az álmairól…
Bárcsak nem gyűlölném őt, és nem érezném úgy, hogy még az is ahogy a karomat összefonom a mellkasomon, még az is tőle van…
Bárcsak tudnám mik az én saját mozdulataim, amiket én találtam ki, és nem valaki más utánzatai…
Bárcsak tunám, mik a saját gondolataim, és mi az amivel manipulálnak…
Bárcsak mindig a legjobbat akarnám magamnak, és nem fordulnék sohasem magam ellen…
Bárcsak tudnám mi az, hogy jó, és miért jó az nekem, ha jó. És miért nem lehet rossz?
Bárcsak felvállalnám magamnak is, hogy rossz és jó között nincs is különbség, és bárcsak ne lenne egy tudatos harmadik szemem, aki a jó és rossz közötti harcomat megpróbálja társadalmilag beilleszthetővé tenni…
Bárcsak ne unatkoznék…
Bárcsak kitörölné valaki a fejemből mindazt, amit a pszichológus elrontott…
Bárcsak ne lennék szép, hogy ne csak azt lássák, ami kívül van…
Bárcsak szebb lennék, hogy mindenki féljen tőlem, és fájjon nekik, ha rám néznek…
Bárcsak lenne rajtam egy anyajegy, ami furcsábbá tenné az arcomat, és nem lenne így ilyen barbie-szerű unalmas közhely…
Bárcsak sírnék most egy jó nagyot, hogy megkönnyebbüljek…
Bárcsak abba tudnám hagyni a gyógyszert, hogy tudjak sírni ilyenkor, amikor kell…
Bárcsak madárrá változnék és elrepülnék messzire…
Bárcsak belémszeretne, és egy felhő tetején ücsörögnénk virágkoszorúval a fejünkön, és úgy néznénk folyamatosan egymás szemébe, hogy mégcsak el sem pirulok…
Bárcsak ne lennék ennyire egyedül…
Bárcsak mindig naplemente fényeiben, pipacsmezőn járnék…
Bárcsak lenne most itt valaki velem, aki simogatná a fejem, és azt mondaná, hogy nyugodjak meg, együtt fogunk meghalni…
Bárcsak eltévednék!
Bárcsak eltévednék!
Bárcsak eltévednék!
Tévedj el! Engedd el magad, és hagyd hogy vigyenek a lábaid arra, amerre ők akarnak. Hiszen tudod, már rég tudod, már 17 évesen tudtad az egészet, csak azok ott, ők akarják, hogy megváltozz!!! Ők sugdossák a füledbe, hogy nincsenek álmok, és nincs pipacsmező, és illúzió az egész és nem létezik… Hazudnak!!! Tudod te is, hogy hazudnak, és csak azért mondják, mert azt akarják, hogy te is oda legyél kötözve a székhez ahogy ők, és hogy te is ott ülj velük a szürke szobában, és haljon meg a te lelked is, mint az övék…
Szerző:
Szerintem ez nem depresszió, a depressziós az nem ír ilyeneket, az csöndben van.
Vagy esetleg gondol ilyeneket, hogy bárcsak fel tudnék kelni, meg bárcsak megfürödnék, meg bárcsak megdöglenék, meg bárcsak aludhatnék, meg bárcsak az életben nem látnék egy embert sem, meg ilyenek. De az tuti nem akar virágfüzérrel a felhőn ülni, az kizárt, ennek más neve van, majd itt megmondják neked, hogy mi.
Ezt a marhaságot minden depressziós nevében kikérem magamnak.
Elnézést, hogy a szót nem az orvosi értelemben használtam. Ezzel nem szerettem volna senkit sem megbántani, aki mélyen depressziós. Inkább úgy próbáltam volna használni, mint szomorú közhelyek. De mindegy.
Egyébként a lenézés nagyon rosszul esett. Bár kést soha nem emeltem magamra, azért megvan a jogom ahhoz, hogy az érzéseimet kifejezzem.
Én is csak kifejeztem az érzéseimet.
„Hazudnak!!! Tudod te is, hogy hazudnak, és csak azért mondják, mert azt akarják, hogy te is oda legyél kötözve a székhez ahogy ők, és hogy te is ott ülj velük a szürke szobában, és haljon meg a te lelked is, mint az övék… „
Hát ez baromi jó, akár én is írhattam volna! Végre valaki, aki képes harcolni önmagáért.
„Bárcsak madárrá változnék és elrepülnék messzire…”
Én néha már tudok madárrá változni. Tény, hogy sokat kell gyakorolni.
Sokat gondolkoztam rajta, hogy ha úgy élnék, mint mások, és ettől semmi bajom nem lenne, nem lennének fájdalmaim, na az mekkora szívás lenne…
Vagy ahogy C G Jung fogalmazta (szabadon): „Hála istennek úgy döntött, hogy a neurózist választja”.
Kedves Spartacus!
Én álmaimban repültem kétszer, vagy háromszor. Mindig a szobában. Kétszobás, budapesti polgári lakás. Galériás. Elkezdek csapkodni a szárnyammal, ami a karom, és hihetetlen könnyen, csak úgy felemelkedem. És repülök a szobában oda s vissza, és határtalanul szabadnak érzem magam. De miért is osztom meg ezt idegenekkel… Még rám ismernek… Egyébként igen, azt hiszem a madár az nagyon fontos az életemben. Kétszer repültem igazán, és mind a kétszer a tűzbe repültem. És elégtem… Mint a phoenix… Nade mindegy, nehezen viselem a negatív kritikát. Ezért nem is mondok többet. Azért kíváncsi vagyok neked milyen madárrá változni. Talán utána még én is elmondom.
Kedves Ben-Oni!
Inkább írd le te is hogy érzed, és mit érzel, és akkor talán tudunk beszélgetni, ahelyett, hogy egymást bántanánk. nekem is volt egy kálváriám, és van is, és nincs értelme összehasonlítani senkiével, mert mindenki máshogy éli meg. És persze vannak fokozatok. De szedtem én is sok gyógyszert, szedek most is, és tudom milyen, amikor nem akarsz felkelni, és nem akarsz beszélni. Hál istennek, most jobban alakulnak a dolgok, és jobban ki tudom fejezni magam, mert ezt megtanultam az évek során, hogy így könyebb. Tudom milyen, amikor nem alszol el 10 napig, és azt hiszed, ebbe bele fogsz halni. És menetelsz egy végtelen országúton, ahol nincsen pihenő. És már sírni sem tudsz. És úgy érzed, hogy te annyira, de annyira rossz vagy, hogy még élni sincs jogod, mert mindenki jobb nálad. De most nem akarom ezt érezni, és ez a gyógyszer sokat segít.
Nem szertnék magamra címkét aggatni, mert az nem én vagyok. Depresszió/borderline/szociális fóbia/generalizált szorongás… Tök mindegy… Csak a saját érzéseimre kell figyelnem, és az álmaimra, mert azok mindig tudják mikor, és mit kell üzenniük. És bár megmaradnék mindig ilyen pozitívnak…
Ez a röpködés ez jó.
Én nem szoktam röpködni. Pedig én is szoktam ilyen madarasat, de én tyúk szoktam lenni. És én úgy elkapirgászom, a képzeletbeli szemétdombomon, ami nem túl nagy, mert van realitásérzékem. Meg néha elképzelek egy ülőrudat, amin csak én ülök egyedül, mert a többi tyúkot már levágták. És úgy elmélázok. Kakast nem szoktam gondolni, mert a libidom az nincsen nekem, és utálom a kakasokat.
„Bárcsak……………………….nyugodjak meg, együtt fogunk meghalni…”
Nagyon kifejező és szép.Régi érzéseket ébreszt.Mennyi szomorúság…