Pénteken elmentem a könyvekért amiket hét elején rendeltem. Rögtön bele is lapoztam egyikbe-másikba, ettől mindjárt felpörgött az agyam egy kicsit (túlzásba azért tényleg nem vitte!). Ennek ellenére ez a szombat megint pokoli volt. Teljesen elvesztettem a fonalat, kiestem a jól megszokott ritmusomból. Már jószerivel minden marhaságot próbáltam ami időnként akár hetekre le szokott kötni. Olvasás-írás, verspakolászás egyik fájlból a másikba, zenekollekció rendezgetés, hatvanas évek és a kortárs megjelenések, közéleti műsorok-cikkek, tumblr, kabarék, cicás, kutyás, delfines, orángutános és egyéb hasonló témájú videók, sorozatok, filmek, satöbbi. Minden hidegen hagy, jobban mondva maximum ideig-óráig köt le. Egy elviselhetőbb délután vagy este után két napnyi pokoljárás következik automatikusan. Ilyen böhöm kakiban nagyon régen voltam. És a legrosszabb, hogy legkevésbé sem számítottam ilyen mértékű süllyedésre. Az aneptinex gyakorlatilag hetek óta (!) egyszer sem pörgetett fel, már ott tartok, hogy kibaszom a picsába a maradékot, mert ennek tényleg gecire semmi értelme. Egyébként közben csinálgatom a dolgomat. Ma átválogattam nagyjából ötszáz darab könyvet, hogy a felesleget végre le lehessen passzolni egy antikváriumnak. A munkával sincs gáz, cipőt is rendeltem a héten végre. Egyiktől sem érzem jobban magamat, egy hangyafasznyit sem. Csak a totális üresség. Csoportra sincs kedvem már járni. Lehet, hogy nem élem meg a jövőre esedékes tavaszt, borzasztóan sok idő van még addig. Be kéne mennem a városba, katatón nézelődni, bambulni. Hátha egy illat, egy fényfoszlány, egy arc, egy ruha beindít bennem valamit, de már szó szerint mozdulni is alig van erőm. De akkor legalább tudnék nyugton feküdni, de az elviselhetetlen mértékű stressz és szorongás miatt még ez sem megy. Kibaszottul rühellem ezt az egész helyzetet, ezt a kurva évszakot, az úgynevezett életemet meg aztán különösen. A dühömet is rühellem, és nagyjából mindent amihez közöm van, és persze azokat a dolgokat is amikhez nincs. Évek óta mindig, minden helyzetben fel tudtam hozni legalább egy tuti érvet az életben maradás mellett, még ha az valami egészen nonszensz apróság is volt, amiért más az ágyból sem kelne ki, most viszont kifogytam a hadba fogható érvekből. Nincsenek érzéseim, nincsenek céljaim, kilátásaim, lassan már testem sincs. Tudom, hogy ez csak egy állapot a megannyi közül, de azt duruzsolja a fülembe szünet nélkül, hogy teljesen felesleges minden lélegzetvétel, sőt, minden szál elszívott cigaretta is. És ugyan mi van akkor ha teszem azt holnap tizenegy óra huszonnyolc perckor néhány pillanatra megnyugszom, vagy netalán jól érzem majd magamat? Hiszen legalább negyven órányi hárdkór kínlódással fizetek érte! Ebben nincs üzlet, ezt még én is értem pedig nem vagyok egy bankárforma. Elegem van, talán elég is lett volna csak ennyit írni, de hiába, ha az ember magában beszél megered a nyelve.
Szerző:
Engem néha az mozgat.. hogy ettől nincs lejjebb, ugye? Most jó időszaknak kell lennie.. hisz mióta csak vergődöm már.. vagy mégse?
Hoz-e valamit az a bizonyos bizonytalan? Vagy ennyi lenne ez az egész?
hogy vagy most?
Engem néha az mozgat.. hogy ettől nincs lejjebb, ugye? Most jó időszaknak kell lennie.. hisz mióta csak vergődöm már.. vagy mégse?
Hoz-e valamit az a bizonyos bizonytalan? Vagy ennyi lenne ez az egész?
én ezt egészen másképp élem meg, mert megtapasztaltam már, hogy mindig van lejjebb, sőt, csak lejjebb van folyton. az utóbbi években viszont az volt a jellemző, hogy viszonylag el voltam. hetekig tettem-vettem, és időnként volt egy egy-másfél hetes apatikus epizód. most viszont lassan másfél hónapja tart, és minél régebb óta csücsülök ebben a szarban, annál nehezebb elhinni, vagy egyáltalán csak elképzelni, hogy lehet, vagy létezik ezen kívül más is. éppen ez a teljes szellemi és érzelmi korlátoltság a legborzasztóbb az egészben…
hogy vagy most?
lényegében ugyanúgy mint tegnap, csak most még idegesen is. tényleg fel fogok képelni valakit előbb-utóbb.
én ezt egészen másképp élem meg, mert megtapasztaltam már, hogy mindig van lejjebb, sőt, csak lejjebb van folyton. az utóbbi években viszont az volt a jellemző, hogy viszonylag el voltam. hetekig tettem-vettem, és időnként volt egy egy-másfél hetes apatikus epizód. most viszont lassan másfél hónapja tart, és minél régebb óta csücsülök ebben a szarban, annál nehezebb elhinni, vagy egyáltalán csak elképzelni, hogy lehet, vagy létezik ezen kívül más is. éppen ez a teljes szellemi és érzelmi korlátoltság a legborzasztóbb az egészben…
Én az a fajta vagyok, aki az utolsó utáni pillanatig is hisz és bízik.. És mindig ámulatba ejt az élet, hogy amikor azt hinném, hogy ennél szrabb már nem lehet, az mindig ráfricskáz az orromra és azt mondja, hogy „na most figyelj.” Aztán.. ha egy ilyen elhúzódik.. megszokja az ember.. hogy jó.. akkor ez van, de legalább már nincs lejjebb.. és van..
hogy vagy most?
lényegében ugyanúgy mint tegnap, csak most még idegesen is. tényleg fel fogok képelni valakit előbb-utóbb.
sajnos attól nem lesz jobb. nem azért, hogy lelombozzalak, de már próbáltam, és csak még szarabb lett.
Én az a fajta vagyok, aki az utolsó utáni pillanatig is hisz és bízik.. És mindig ámulatba ejt az élet, hogy amikor azt hinném, hogy ennél szrabb már nem lehet, az mindig ráfricskáz az orromra és azt mondja, hogy „na most figyelj.” Aztán.. ha egy ilyen elhúzódik.. megszokja az ember.. hogy jó.. akkor ez van, de legalább már nincs lejjebb.. és van..
ohh, basszus, de jó neked! én amint valami rosszul sül el, rögtön világvége hangulatba kerülök, és aztán már csak egy kisebb fajta katarzis elég ahhoz, hogy abból kikecmeregjek. na most akkor el lehet képzelni mi van akkor, ha sorozatosan rosszul sülnek a dolgok… egyébként meg, ja… épp, hogy megszokná az ember a saját félkomfortos kis poklát, rögtön átirányítják egy mélyebben fekvő bugyorba. de az élet már csak ilyen. mindig egyre kevesebbnek kell megpróbálni örülni, az már egy más kérdés, hogy vannak mélységek, meg ránk tukmált kompromisszumok amiket aligha kell vagy érdemes elfogadni…
hogy vagy most?
lényegében ugyanúgy mint tegnap, csak most még idegesen is. tényleg fel fogok képelni valakit előbb-utóbb.
sajnos attól nem lesz jobb. nem azért, hogy lelombozzalak, de már próbáltam, és csak még szarabb lett.
tisztában vagyok vele, sajnos. de ezzel a tudással szemben ott feszül a kérdés, hogy mégis meddig kussolhat az ember, és meddig hordhatja a saját kis eldugott zugaiba a keserűségét, a kétségeit, a dühét? meddig lehet, és ami fontosabb, meddig érdemes tűrni azt, hogy az érzéseidnek, a gondolataidnak, azaz tulajdonképpen az egész lényednek adott körülmények között nincs létjogosultsága? meddig ignorálhatod saját magadat anélkül, hogy szilánkokra robbanj szét? néha tényleg úgy érzem, hogy egyetlen lényegi kérdés van: vagy ők, vagy én. és amilyen csíra kis balfasz vagyok, a pacifista berögződéseimmel előbb nyírom ki saját magamat, mint bárki mást.
ohh, basszus, de jó neked! én amint valami rosszul sül el, rögtön világvége hangulatba kerülök, és aztán már csak egy kisebb fajta katarzis elég ahhoz, hogy abból kikecmeregjek. na most akkor el lehet képzelni mi van akkor, ha sorozatosan rosszul sülnek a dolgok… egyébként meg, ja… épp, hogy megszokná az ember a saját félkomfortos kis poklát, rögtön átirányítják egy mélyebben fekvő bugyorba. de az élet már csak ilyen. mindig egyre kevesebbnek kell megpróbálni örülni, az már egy más kérdés, hogy vannak mélységek, meg ránk tukmált kompromisszumok amiket aligha kell vagy érdemes elfogadni…
Nem tudom, hogy gyermeki naivitásom a természetemből adódik vagy a koromból.. Igen, mindig egyre alább adni. De ez akkor is elképesztő.. akárhányszor azt érzed, hogy lezuhanttál a lifttel és csattantál a liftaknában, akkor még átszakadsz utána a mélygarázsba.. és sehol sincs a vége..