Apró gomb szemed őszinteséget kér csak,
rád nézek és magamban csapódok a falnak,
mert az egyik szerint, ha szomorú vagy, ne legyél az,
másik szerint pedig az ember legyen mindig boldogabb,
de ők nem, ők igazán semmit se tudnak,
nekik barátaik vannak, kapcsolataik normálisan futnak,
nem tudják mit jelent mindennel ennyire egyedül élni,
és hiába szilveszter éjjel, a jövőtől már nem sokat remélni.
Kinn durrogás, a bor már rég fogyóban,
a lélek teljes érzéstelen, érzelmi elvonóban,
az alkohol kábít, már nem érez, csak lelkeddel játszik,
belül az mindig, már örökké fázik,
évek telnek időközben 2017, 18, és eljöve 19, ez már nem számít,
barátsággal, együtt töltött idővel lassan már senki se kábít,
egyedül a kis Brummal és az alkohollal
áramlunk az újévi káoszos folyóban,
eltelt egy év, itt 2019 és semmi jó se történt,
továbbra is magányban, 1.-én mélyen csendes, petárdáktól koszos a környék.
Nem fogadkozok, hisz amire tenném, mégis minek,
barátaim ebben az állapotban már úgyse egykönnyen lesznek,
érzéstelen esek majd át hosszú napból még hosszabb napba,
elfojtok mit tudok, a lélek egy tömött vastag mappa,
mely oly sok mindent őriz, de körülötte ember nem türelmes,
szót szóval szám már egyre nehezebben ereszt meg,
hiába vágyok rá, hogy vegyél már észre,
az év mindegy is, bennem belül az életnek már vége.
Valami már rég elmúlt, kegyetlenül elveszett,
versekben szavalom nyüves életemet.
Ne légy szomorú meg a boldogság így meg úgy, jönnél már haza
de a hazugság a számból 2019 kapujában se tiszta út.
Tiszta az út, az, ha azt mondom, szinte vége,
úszik a szilveszteri nedű levében.
Majd éjfelet üt újra az óra, és lelkem választ:
mennybe vagy a mocskos pokolba.
Ekkor már senki nem várja el, hogy így legyél vagy úgy,,
sose volt az emberekkel, a társadalmi léttel közös az út.
Inkább elkerülnek, minthogy megismerjenek,
írás közben ajkamról a vér szinte csepegni kezd,
mert fáj a magány, hogy szóval már rég nem kecsegtetsz,
túl sok velem a gond, már a szavak se remegnek.
Ahogy eddig, tégy rám ezután is magasról,
már nem érdekelsz, lelkem sok kis sejtje fulladva alszik vagy épp tombol,
de Te csak haladj tovább a napokkal,
én is élem nyamvadt kis életem, ha tudom bűntelen nyomokkal.
S ha egyszer nem leszek, mit hagyok a világra,
őszinte sorokat, mik húztak a halálba,
mert mit mások akarnak, off szomorú és on boldogság,
már első ránézésre is kurva nagy hazugság.
Hazudtam már eleget kis nyüves életemben,
többé nem fogok járni senki más kénye-kedvében,
Te csak őszintén mulasd át az utolsó éjszakát,
hagyj magamra nyugodtan, ahogy eddig is, közel már az odaát.
2018 DEC. 30
Mindig nagyon átjön a soraidból a fajdalom és a szenvedés! Szomorúan olvasom.
Remélem, h hamarosan jobban mersz nyitni és barátokat is találsz! Szívből kívánom!
Ez gyönyörű.
Szívből kívánok neked egy boldogabb új évet.
Én mindig elolvasom amit írsz