„ …a híd után szűkülni kezdett az utca, én is szűkülni kezdtem, és úgy éreztem, úgy érzem még mindig, és mindig is úgy fogom érezni, hogy minden ablak mögött legalább egy szempár figyel engem. Ha valaki megszólított, elpirultam, mert mindig azt képzeltem, hogy az emberek valami kivetnivalót találnak rajtam. Három hónappal ezelőtt felvágtam az ereimet, látszólag ok nélkül. Pedig volt rá okom, és tudtam is, hogy van, és folyton féltem, hogy mindenki, aki rám néz, kitalálja. Ezért éreztem azokat a szemeket is minden ablak mögött. De hát az ember mindenféléket érez, ha huszonkét éves. Meg mindenféléket gondol is. Én például azt is gondolhattam, hogy az emberek a városban azért néznek rám úgy, mert azt hiszik, hogy lustaságból vágtam fel az ereimet, vagyis hogy kihúzzam magam a munkából, amit aztán nekik kell elvégezni helyettem, akárcsak Lukaš dédapám helyett, vagy Vilém nagyapám helyett, aki hipnotizőr volt, vagy apám helyett, aki csak azért járt mozdonnyal egy negyed évszázadig, hogy aztán már semmit se kelljen csinálnia. ”
(10. oldal)
„ …bementem a szobácskámba, délután volt, és kivettem az aktatáskámból két borotvát, aztán átsétáltam a fürdőszobába, az egyik borotvát élével fölfelé beleszorítottam a kád mellett álló hokedli fájába, a másikat meg melléje tettem, és egy keringőt kezdtem fütyülni, azt hiszem, a Luxemburg grófjából, közben levetkőztem, kinyitottam a forróvíz-csapot, aztán elgondolkodtam egy kicsit, és halkan lenyomtam az ajtó kilincsét, az ajtó egy résnyire kinyílott, és a kőműves ott állt a folyosó másik oldalán, mintha ő is kinyitotta volna az ajtót, hogy megnézze, mit csinálok, mint ahogy én is meg akartam nézni, mit csinál ő.
Bevágtam az ajtót, és beálltam a kádba, de csak nagyon lassan tudtam leülni, mert a víz borzasztó forró volt, sziszegtem a fájdalomtól, de azért óvatosan és fájdalmasan mégis leültem valahogy. Aztán kinyújtottam a bal kezem, és a jobb kezemmel átvágtam rajta az ereket. Utána a hokedli fölé nyújtottam a jobb kezemet, és tenyérrel lefelé teljes erővel belevágtam a csuklómat a másik borotva élébe. Aztán mind a két kezemet betettem a vízbe, és néztem, milyen szép lassan jön belőlem a vér, milyen szép rózsaszínű lesz tőle a víz, és milyen furcsa, hogy az a piros vér úgy áramlik a csuklóimból, mintha valaki hosszú vörös fáslit húzna ki belőlük, és azok a fáslik úgy lengedeztek a vízben, mint a táncosnők fátyla… aztán sűrűsödni kezdett a víz, mint ahogy az a festék is sűrűsödik, amelyikkel a kerítést kentük Mášával az államvasutak műhelyei körül, és folyton terpentint kellett öntögetnünk belé… a fejem előrebillent, és a számba málnaszörp folyt, de kicsit sós íze volt… aztán kék és lila köröket láttam, amelyek egymásba voltak illesztve, és úgy rugóztak, mint a mozgó spirálvonalak… aztán egy árnyék hajolt fölém, és az arcomat egy borostás áll súrolta. A kőműves volt fehér ruhában. Alám nyúlt, és kiemelt a vízből, mint egy piros halat, amelynek csuklójából vörös uszonyok nőttek ki. Ráhajtottam a fejem a zubbonyára, és hallottam, ahogy az arcom meszet olt rajta, és annak a mésznek az illata volt az utolsó, amiről még tudtam. ”
(35-36. oldal)
Bohumil Hrabal – Szigorúan ellenőrzött vonatok
Szerző:
