Tágra nyílt szemmel fekszem, körülöttem a sötét szoba,
lelkem élettelen, szívemmel mostoha,
apró levegő ki és be, kiszáradt száj,
némán szólít magához a magány,
bár álmomban érne el a halál,
csendben létezek, de ami elmémben fut,
lelkemet pörgeti, kicsinál,
nem nyugszik, álomképbe se fordul már.
Csak szétpörgeti lelkem,
a szobában árnyak fordulnak körülöttem,
s én tágra nyílt szemmel fekszem,
nem érezni, könnyebb lesz lebegnem,
csak menni, haladni a halott élettel,
csukott szemmel,
nappal vagy éjjel a vércsepp ajkamon rezeg,
apró csepp, fémes íze számban remeg,
a lélek csak vár, valami emberit keres,
reménytelen, a hosszú, sötét estéken az árny bekebelez,
s te se tilatkozol:
Csak lebegj! Amíg tudsz, könnyedén lebegj!
Dühöd csapódjon a falnak, mi emelkedik, bezár feletted.
Aztán hiába kiált a lélek: Térj be hozzám, kérlek!
Mert odaát már senki sincs,
éled a mindennapi kínt.
Hol lesz végre vége? – szól a lélek,
Örömöt már nem remélek!
A gondolat végigfut és válaszol:
Ott lesz vége,
hol csuklód ráfordul a legélesebb késre,
és a vérben tág térben elélve,
átjutsz az evilági túlsó felére.
🙁