‘Szeretetreméltónak találom kudarcaimat, mint az élet dekoratív pikkelyét, fölényesen gúnyt tudok űzni belőlük.’
Most azért kell gályáznom, hogy elfelejtsem ezt az egészet. Mindig eggyé válok azzal, akit ‘aktualice’ a LEGJOBBAN szeretek- kétfejű címerállat, összeforrt fenevad… Hogy legyen, mint legyen? Mikorra fogok kiszeretni belőled? (-szerelemként eufemizált kapcsolatfüggőség-….) Mikorra kopsz le a falamról, a tolltartómról? Mikorra felejtem el a gyertyafényes, simogatós, lágy szeretkezést annak a háznak a padlásán, amit már rég eladtál másnak? Majd egyszer csak belejövök az elfelejtésedbe. Úgy leszek vele, mint anno a palacsintadobálással…
Gyanús délszláv alakok közé vetettem magam a nemzetközi buszállomáson.Ez a „proletár-sznobizmusom” színpadi kelléke, főleg hogy balkezes vagyok, ebből kifolyólag jobb agyféltekésen gondolkodom, és bal kézzel írok. Bal kézzel írni egy kockás iskolai füzetbe valahogy még kultúrsznobabb, mint jobb kézzel írni. Ez is színjáték,bár végtére ebbe beleszülettem, mégis mintha erősíteném magamban ezt a balkezes-imidzset.
És már megint Te vagy az első, és mondjuk ki nyíltan- eléggé közhelyes gondolatom: itt ülök az erdbergi buszállomás „restijében”- ugyanaz a kopaszodó, szakállas kis ember szolgál ki, még télen is napszemüvegben. Kérdezi, mit segíthet. Hát semmit, semmit se segíthet, hagyjon már békén, ne bájologjon itt nekem, szerelmes vagyok, és szörnyen szenvedek, nem látja???? Pedig nincs helye és értelme itt a szenvedésnek, elvégre egy stílusos, szép, és vidám világvárosban leledzek-Bécsben, és különben is, egyszer minden megoldhatatlannak tűnő bonyodalom megoldódik, remélem, és hiszem is!!
Szeretlek, és már a tudattól is jobban lettem, hogy szeretlek. Már az angyali lényed gondolatától is jobban érzem magam! Vagy, és kész. Vagy Te. Mi is van még? Képes vagy könnyíteni bennem a legszörnyűbb, legnehezebb terhet, amit cipelek: AZ ÜRESSÉGET!
Bújni hozzád, befogadni és szeretni Téged, ahányszor csak lehet…ELFOGADNI, ha nálad másképp működnek a dolgok… Annyira várom, hogy lássalak, öleljelek, érezzelek magamban, hogy teletölts mindennel, ami Te vagy! És Te hogy érzel irántam? Mert hogy érzel, afelől semmi kétségem…Szomjazlak, mint a repedezett föld a nyári záport, a tenger vagyok, aki szomjazza a fölötte fodrozódó, finom hablépcsőket formáló könnyű nyári szellőt- szomjazza a vizem a levegődet–> úgy érzem magam, mint egy fazéknyi összegyűjtött pára.
Egy nagy fazék pára vagyok, cinfedővel letakarva.
Egyszerű és közhelyes, de ez jön most a szívem legmélyéből: SZERETLEK, TE DRÁGA! De mégis mi az a ‘szerelem?’ Nem érti, és nem is érzi, aki soha nem tapasztalt még ilyet. Eléd vetnék most egy darabot magamból!
Szerző:
Hú ez annyira, nagyon… JÓ írás! Olyan jó olvasni. És igazad van: aki nem volt még szerelmes annak fogalma sincs arról mit jelent SZERETNI valakit. Sokszor hallottam az alábbi dolgot:
mikor meséltem itthon hogy nagyon szeretek egy fiút, és mondtam, viszont semmi esélyem nála, azt mondták próbáljak meg beletörődni, hogy nem lesz semmi, hogy ő másként szeret engem. De fogalmuk sincs hogy ebbe nem lehet beletörődni, mert a szerelemnek éppen az a lényege, hogy nem tudsz mást szeretni csak ŐT; az egyetlent. Ez így van. És annyira szépen tudsz róla írni, ugyanakkor érzed, a szavak olyan kevesek hogy kifejezzék az érzést amit iránta érzel! Igen, csak Őt akarod senki mást. Mert ŐT szereted. :-))))