Jól ismert gondolat, a kezdet kezdete, de nem jutunk előre, csak dőlünk, dőlünk…
Nem tudok aludni egy ideje, órámról leolvadt a mutató, hajnaltájban sikerült néhány órát kifacsarnom magamból s belesüppedni az ólmos kábulatba ismét, kéz a kézben régi álmaimmal.
Az úgynevezett pangás időszaka két dologgal jár – részemről legalábbis-, az első a többlet idő, mely kitűnően alkalmas különféle hasznos és haszontalan gondolatok vizsgálatára, netán újrafogalmazására, a másik pedig a tavaszi zsongással szembemenve az általános nihil érzése. Minek éljek, ha nincs cél, ami megmozgat, minek egyek, ha nem teszek semmi különlegeset, minek öltözzek fel szépen, ha nincs kinek tetszeni… szépen sorban, mintha tankönyvből idézném a bebiflázott sorokat.
Ha fülön csípek egy gondolatot és jól megdorgálom, alattomosan visszakúszik és kénytelen vagyok beismerni, hogy egy nyüszítő és a félelemtől összekuporodott kislánnyal hadakozok, aki épp nem dühös, csak a dacban kifáradt és csupán egy ölelésre vágyik.
Ha már úgyis órát állítunk vasárnap hajnalban, lassan nekem is ideje levennem a kinőtt és komótos nagykabátot, békét kötni a kislánnyal és játszani vele újra. Még mindig nem késő, ugye?
Szerző:
Ölelés tőlem is!