Szamszára

Nosztalgikus, vállalati üdülőt idéző ajtó előtt állunk, alumínium kilincse jellegzetes négyszöget formáz. Konvex deltoid-ha jól emlékszem az általánosból. TOLNI! Parancsolja kopottasan, de még kivehetően a zord felirat, persze én először húzni próbálom, gyakran esem ebbe a bámész bölcsész-hibába.

Az épületbe lépve émelyítő bűz fogad. Alvadófélben a napon felejtett véres konyharuha, pállott mosatlan, és ázott kutyák szaga. A kellemes, kora tavaszi este után fülledt, poshatag hőség. GERONTOLÓGIA- hirdeti a tárgyilagos felirat. Ide gyere, ha már toltad, itt találod, amit kerestél. Ennyi bűz után már azt se tudom, merre meneküljek, hisz nekem nem ezen az osztályon van dolgom. –Föl az emeletre-utasít egy unott női hang, betessékel minket a liftbe, majd megnyomja az elsőre vezető gombot. Az emeleti szag egészen más természetű: túladagolt nyugtatók,leszedált emberi szellemek kipárolgása. A nő a folyosóra vezet minket. –Itt várjanak- veti oda foghegyről, éppoly siváran, ahogy az imént az „emeletre” szócskát mekegte elénk. Mintha a TOLNI-felirat belső szinkronhangja is ő volna. Ülünk a csontváz-forma műanyag székeken, várunk. Kísérőm a szerelmem. Van hová hajtanom a fejem, van kihez tartoznom ebben a magányos, végtelen kilátástalanságban.Csak a neoncsövek szaggatott búgása, és szerelmem szívdobogása jelzi számomra az idő múlását.
 

-A főorvos urat! Azonnal hívják a főorvos urat!- torz, állati sikoly riaszt föl szendergésemből. ZÁRHATÓ OSZTÁLY-olvasom az ajtón a feliratot, amely mögül az ordítás hallatszik. A folyosó egyik végéről a nyílt, másikról a ‘zárható’ nyílik. Elegáns megfogalmazása ez a zárt osztálynak. Kicsapódik a rácsos ajtó, pincebogár arcú nővérke ront ki az osztályról, fehér papucsa ügyetlenül csattog a visszhangos folyóson, nem nyomja le a gombot, nem várja meg a liftet, gyalog rohan le az emeletről.  Tárva-nyitva marad a ‘zárható’ ajtó. Hatalmas a zűrzavar odabent, a sikongást fájdalmas nyöszörgés és az ápolónők kétségbeesett sürgés-forgása váltja fel. Ránk ügyet se vetnek. Próbálok belesni a ‘zárható’ ajtó mögé. Szívem a torkomban dobog, egyszerre rémült, és rettentő kíváncsi is vagyok. Végre megérkezik a papucsos nővér, a doktor úr kíséretében.-Nem volt még a héten elég cirkusz?- motyogja dühösen maga elé, észrevesz minket, és ránk ripakodik:  -ésmaguknak miben segíthetek?Elmondom, mi járatban vagyunk, és hogy minél sürgősebb és hatékonyabb megoldásra van szükségünk. -Ezt ugye nem gondolja komolyan, hogy az éjszaka közepén el tudom intézni magának, hogy most azonnal befeküdhessen a nyíltra? A zártra,gondolom, nem vágyik, de amúgy is teltház van.

-Nem tudom, nem ismerem a rendszert, én csak érdeklődtem, a párom elkísért, mert tarthatatlanná vált a helyzetünk.

-Én elmondtam a lehetőségeket-ezzel sarkon fordul, és magunkra hagy minket.  

Ez minden, csak nem cirkusz. Legalábbis, engem itt, a folyosón várakozva egy csöppet sem szórakoztat.

-Nem vihetik el, ő az enyém! Az én húsomból, az én véremből lett, nem veheti el tőlem senki! Hozzám ne merjen nyúlni, takarodjon innen, segítség!

– Nyugalom, hölgyem, tudtommal önnek nem ez a vezető kórképe, vagy rosszul tévedek?

-Aljas, hazug disznó, hát nem maga mondta, hogy a terhesség nem betegség, hanem állapot, méghozzá a legszebb létállapotok egyike? Eresszen el, maga mészáros, maga juttatott ide, nem maga fogja kihúzni belőlem a fiamat! Hozzám ne nyúljon! Segítség, segítség! Mentőt! Rendőrt! Ez egy sátánfajzat, egy gyilkos!

-No, elég legyen ebből! Azért ez már több a soknál, szíjazzátok az ágyhoz, és ha lehet, fogjátok be azt a mocskos száját valahogy!

Érzem, ahogy elsápadok, kezem-lábam zsibbad, homlokomon hideg verejték gyöngyözik.Közelebb húzódom a radiátor bordakosarához. A fűtőtest vastüdeje ki-be lélegzi meleg, bűzös leheletét. Szerelmem türelmetlenül járkál föl-alá, bosszankodik. Biztos, hogy be akarsz ide feküdni? Nincs más megoldás? Hát nem hallod kicsim, mi folyik odabent?

-Engedjenek el, mocskos, szemét állatok! Eresszenek ki innen!                       

-Kötözd már ki a kezét gyorsabban! Ez karmol, meg harap is.  No, drága hölgyem, már köpködünk is?

-Segítség, nagyon fáj! Segítsen már valaki, meghalok!

-Ugyan kérem, dehogy hal meg, jó kezekben van, a gyermekével együtt, higgyen nekünk!

-Hiába beszélsz hozzá, már nincs eszméleténél, és most egy pár óráig nem is lesz. Ha felébred, biztos megint kicsapja a hisztit, de legalább nem lesz már ereje őrjöngeni, meg rúgkapálni, legfeljebb óbégatni fog egy kicsit.

 

***

 

Nem tehettünk semmit, így jött a világra. Már ha lehet ezt világrajövetelnek nevezni. Jobb is így neki. Milyen élete lett volna ennek a kis szerencsétlennek? És most mi lesz vele? Vajon hova temetik? Te gondolkodtál már azon, hogy a leamputált végtagokat, a kioperált, hibás szerveket hova dobják, miután fölöslegessé váltak? Netán gyűjtik őket valahol, mielőtt elégetik, elhantolják, vagy akárhogyan is, de megsemmisítik a biológiai hulladékot? A kórházak kertjébe ugyan miért jár haza annyi macska…vacsorázni?

-Talán mégsem kellett volna, hogy ezt a rettenetes patáliát minden beteg végighallgassa.

-Ide figyelj, ezeknek már oly mindegy, hallanak ezek mindenfélét a sok dilibogyótól, azt se tudják, mikor álmodnak, és mikor vannak ébren, senki se fog hinni nekik.

-Azért mégiscsak emberekről van szó. Egy anyáról, és a kisfiáról.

-Értsd meg, nem tehettünk semmit.