Hány éves vagy? Mivel foglalkozol?
22 vagyok, művészetelméletet végeztem. Nincs munkahelyem, ezelőtt évekig pultoztam. Jelenleg modellkedem, egyéni művészetelméleti felkészítéseket tartok, és a Búrán vagyok önkéntes, ahol a feladatom az általánosabb teendők mellett a gyógyszerekkel, egyéb hatóanyagokkal, illetve ezek hatásaival és mellékhatásaival kapcsolatos kérdések megválaszolása.
Hogy kerültél kapcsolatba a Búrával?
Eszteren keresztül, akit az egyetemen ismertem meg még 2011-ben. Nagyon sokáig csak olvastam, még csak nem is regisztráltam, aztán miután a szabadidőmben állandóan gyógyszerekről, növényi hatóanyagokról, pszichiátriai betegségekről olvastam mindenféle kutatásokat és cikkeket, végül 2013-ban Eszter javaslatára adminként csatlakoztam, hogy a felhasználók ebben a témában felmerülő kérdéseire adjak választ a rendelkezésre álló információk alapján.
Mit jelent a számodra a Búra?
Elsősorban munkahelyet, felelősséget, de szeretek ezzel foglalkozni; kikapcsol.
Nálad mikor kezdődött a betegség? Rögtön borderline-ként diagnosztizálták vagy ez csak egy idő múltán történt meg?
Nehéz lenne megállapítani, hogy pontosan mikor kezdődött. Egy nagyon konkrét élményhez kötöm a startot, amit tízévesen éltem át, de ez erős egyszerűsítés, mert emlékszem, hogy egészen kicsi, 2-3 éves koromtól kezdve sem voltak rendben a dolgok, és igazán impulzív-agresszív valójában tízéves korom előtt voltam.
Milyen tüneteid vannak?
A tüneteim rengeteget változtak az életem során; lettek újak, egyebeket feloldottam, megtanultam kompenzálni. Emiatt változó, hogy a jelenlegi tüneteim éppen milyen kombinációban vannak jelen, és azok mennyire erőteljesek. Ehhez kapcsolódik a legevidensebb, hogy gyakran és szélsőségesen ingadozik a hangulatom. A diagnózisnak megfelelően hiperérzékeny vagyok, könnyen sérülök, ezzel párhuzamosan a világra adott érzelmi reakcióim is eltúlzottak, indulatosak, viszont én az évek során nagyon technikás lettem, és ebből kialakult egy harmadik modulom, ami nem jellemző a borderline-okra. Ez egy általam kialakított belső szabályozó rendszer, a szerepe nagyon leegyszerűsítve a szélsőséges érzelmek szabályozása, elsimítása, és az indulatok konstruktív levezetése. Ennek a rendszernek köszönhetően a borderline tünetek nagyrésze esetemben belső folyamat, amit a környezetem egyáltalán nem vagy csak részben érzékel. Ezen felül, ha rosszul vagyok, szuicid vagyok, aszociális, amik viszont inkább a depresszió tünetei.
Mi az, ami a betegségben a legzavaróbb, amit a legnehezebb elviselni?
Borzalmas szuicidnak, depressziósnak lenni. Kimerítő az állandó hangulatingadozás, az énélmény újra és újra feltörő zavarossága. Bénító a szorongás, a teljesítménykényszer, a perfekcionizmus. De nem katasztrófa, mert ezeket már tudom kezelni. Jelenleg pont az a legnehezebb, hogy már minden létező tünetemre, sérülékenységemre és hiányosságomra van működő kompenzációs technikám, de az érzés önmagában ettől nem múlik el. Alkalmazom ezeket a technikákat, amiket nem elsajátítottam, hanem kialakítottam: mesterségesen kontrollálom az érzelemvilágomat, hogy jól működjek az életemben, a feladataimban és a kapcsolataimban. Ez tökéletesen kezeli, de nem oldja meg a problémát. Most azt gondolom, hogy ez az a része a borderline-csomagnak, ami nem fog elmúlni. Ez ilyen lesz, és ez még így is nehéz.
Előtte hogy éltél? Voltak-e a betegségre utaló jelek?
Nekem nem igazán volt előtte, vagy ami volt, az egy nagy csokor erre utaló jel volt. Utána ezek a jelek kibontakoztak, a probléma konkretizálódott, a tünetek letisztultak. Azóta felboncoltam a problémát, analizáltam minden részét, a nem működő dolgaimra technikákat gyártottam – ez persze nem volt ennyire gyors, ilyen tudatossággal 14 évesen kezdtem el foglalkozni ezzel a projekttel, 19 évesen már sokkal többet értettem és tudtam kezelni az egészből és abban az évben terápiába vonultam, tavaly volt egy nagy váltás, azóta szinte már csak finomhangolok, de azt, úgy érzem, még jó sokáig fogok.
A borderline személyiségzavarosokra, azt szokták mondani, hogy szinte generálják maguk körül a konfliktusokat. Ez jellemző rád is?
Nem. Sosem volt jellemző rám, mert konfliktust generálni sosem célravezető. Könnyen sérülök és könnyen fel lehet húzni, de mindig igyekeztem tárgyilagosan, higgadtan közölni a problémáimat és az igényeimet, miután többször is átgondoltam, hogy a másiknak mennyi szerepe van ezekben. Vannak, akik azért generálják maguk körül a konfliktust, mert az élet akkor a legotthonosabb, ha éppen összeomlik, és azt gondolják, hogy amire leginkább képesek, az a dolgok kreatív tönkretétele. Nekem is van egy ilyen benyomásom magamról, sok ilyen visszajelzés kaptam gyerekkoromban, viszont minél nagyobb vagyok, annál kevésbé azonosulok ezzel a képpel, így az évek során amennyire lehetett, a cselekedeimmel felülírtam ezt az állítást. Tudom, hogy nem az a legnagyobb tehetségem, hogy mindent tönkretegyek, megölje a szeretetem vagy felégesse a haragom. Tudom, hogy képes vagyok konstruktívan élni, tudok kellemesen és szépen szeretni és ki tudom fejezni a haragomat különösebb fájdalom okozása nélkül. Ezeket meg kellett tanulnom, mert eredetileg nem tudtam, és azt sem, hogy van bennem valódi lehetőség erre, és miután felfedeztem a bennem rejlő lehetőséget, még sokáig nem tudtam aktualizálni.
Jelenleg úgy érzem, hogy sikerült maximálisan elhalványítani ezt a kezdeti elvetemült, destruktív, fekete énképet, de most is megvan. Minden nap viszem magammal, és minden nap látom, hogy mi a legrosszabb, ami potenciálisan lehetnék. De nem vagyok.
Milyenek voltak a társkapcsolataid, illetve a magánéleted? Mi okozott neked leginkább problémát és nehézséget?
Nehezen engedek közel magamhoz másokat. Nehezen zárok le kapcsolatokat, ha már egyszer közel kerültünk. Abban szélsőséges vagyok, hogy sokáig gyakorlatilag kettő opció létezett a fejemben: az összeolvadás és a teljes érdektelenség. Képességem mindig volt a két véglet közötti kapcsolatok kialakítására és fenntartására (mukahelyen, iskolában például), de ma már igényem is van.
A barátságban is előfordult, hogy éppolyan kizárólagosságra vágytál, mint a szerelemben? Vagy ez nem is jellemző rád?
Hiába beszélünk egy olyan diagnózisról, ami részben a személyiségre vonatkozik, nem túl meglepő módon a borderline személyiségzavarral diagnosztizált egyének különböznek egymástól. Én tudom magamról, hogy érzelmileg nagyigényű vagyok. Ez nem egy szükségszerűen rossz tulajdonság, de nehéz jól kommunikálni. Semmiképpen sem szabad megfojtanom a másikat a saját igényeimmel, és őszintén szólva, nem is kaphatok meg mindent, amire vágyom. Ezek miatt a kapcsolataimban (és az életben általánosságban) az őszinte, nyílt kommunikációt gyakorlom. Nem játszmázom, mert tudom, hogy az tönkreteszi a legmélyebb kölcsönös szeretet és tiszteletet is, egész egyszerűen azért, mert a résztvevők kimerülnek az ilyen meccsekben.
Milyenek az emberi kapcsolataid?
Stabilak és jól működnek – ez megint valami, aminek az ellenkezője van odaírva a diagnózisom mellé. Sok igazi, hosszútávú barátságom van. Vannak felületesebb ismerőseim, akikkel szintén kedveljük egymást, és időről időre létrejönnek szerelmi kapcsolataim is. Nyilván előfordulnak konfliktusok, vagy néha nem értjük egymást, de nincsenek katasztrófák, nem borulnak össze egyik pillanatról a másikra. Valószínűleg ez azért van, mert képes vagyok figyelembe venni és tiszteletben tartani a másik határait és igényeit, és ha nekem van valamilyen különleges elvárásom, akkor azt az esetek többségében tudom jól kommunikálni. Ez is egy olyan dolog, amit sokáig kellett gyakorolnom, és idővel egyre jobb lettem benne.
Ha valakihez nagyon közel kerülök, és én is nagyon közel engedem magamhoz (ez általában kölcsönös és párhuzamosan történik), akkor evidens módon nagyobb fontossága van az életemben annak, hogy ez a kapcsolat működjön, hogy a sok érzelmi támogatás, amit kérek a másiktól, megfelelő módon viszonzásra kerüljön, hogy ne haljon belém a másik..
Nem okoz neked nehézséget a bizalom kérdése? Azaz megbízni vagy nem bízni a másik személyben.
Egy szintig nagyvonalú vagyok, mindenkiben megbízom, akivel leülök beszélgetni. Könnyen beszélek. Magamról, az életemről, a betegségemről, a tapasztalataimról, az emlékeimről, bármiről. Érzelmileg nagyon nehezen adom oda magam, nehezen és lassan jutok el odáig, hogy a másik lássa is, amiről beszélek. Többnyire csak mesélek.
A borderline személyiségzavaros egyéneknél gyakran előfordul, hogy fájdalmat okoznak maguknak. A te esetedben előfordult ilyen?
Igen. Mint minden, ahogy telt az idő, ez is egyre finomabb lett nálam. 4-8 éves korom közöttről egészen riasztó emlékeim vannak öndestrukció kategóriában, később, 13-4-5-6 évesen öngyújtókat égettem a vádlimba, körzővel különböző sokatmondó feliratokat karcoltam a karomba, kétszer addig bokszoltam a falat, amíg széttörtek a kézcsontjaim. 20 évesen három csíkot húztam a lábszáramba zsilettel. Azóta vigyázok magamra.
Ha igen, akkor tudod-e hogy mi áll ennek a hátterében? mi a magyarázata ennek a jelenségnek?
A stressznek és a stresszkezelésnek van kémiai része a szervezetben: akik fokozottan érzékenyek a stresszre vagy nagyon rosszul reagálnak rá, mert nem megfelelő a kémiai visszacsatolás, azoknál nagyobb arányban fordulnak elő ilyen öndestruktív tendenciák. Ezzel összhangban van, hogy a legtöbben azt mondják, feszültségoldásként falcolnak pl., meg azért, hogy érezzenek valamit. A valamit ebben az esetben úgy kell érteni, hogy valami olyat, ami nem az, amit érzek, de elég intenzív ahhoz, hogy elnyomja azt. A fizikai fájdalom, a vér látványa sok esetben ilyen valami tud lenni, de sok esetben akár az öngyilkossági kísérlet is. Az, hogy ki milyen technikát választ, egyénfüggő. Nekem a nyersen fizikai dolgok tudták ezt az intenzitást nyújtani, a hús, a vér, a csonttörés.
Nem nehéz vállalni a borderline diagnózist? Sok esetben ez sajnos stigma.
Magyarországon gyakorlatilag minden pszichiátriai kórkép stigma, ebből a szempontból semmivel sem rosszabb borderline-nak lenni, mint bármi másnak. Ezt is ugyanannyira nem ismerik és nem értik az emberek, mint amennyire tájékozatlanok a skizofréniával, a depresszióval, a bipoláris zavarral, az evészavarokkal, a szorongással kapcsolatban – nem beszélve a kevésbé gyakori diagnózisokról. Én saját magammal kapcsolatban vidáman állok a világhoz, emiatt sokkal inkább érzem magamat egzotikus déligyümölcsnek, mikor valaki kikerekedett szemekkel megkérdezi, hogy az meg mi, mint az élet egyik anomáliájának. Ezen kívül pedig abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy nem csak ezzel lógok ki a sorból, úgyhogy volt sok alkalmam és gyakorlópályám megtanulni, hogy milyen formában lehet az ilyen jellegű infokat átvinni a környezeten. A fiatalkori idealizmusomnak köszönhetően pedig még egyébként is azt vallom, hogy akin nagyon nem megy át, azzal nem is akarok semmilyen kontaktust.
Hogy néz ki nálad egy szokványos nap?
Ha nincs munkahelyem és nem járok iskolába, akkor az alvásritmusom magától átáll arra, hogy éjjel négykor fekszem, délután kettőkor kelek. Tehát délután kettőkor felkelek. Főzök egy liter kávét. Főzok egy liter teát. Ha éhes vagyok, csinálok valami reggelit. Megnézem az e-maileket meg a többit, válaszolok, egyeztetek. Napközben nem vagyok túl aktív: telefonálnak, telefonálok, híreket, kutatásokat olvasok, esetleg könyvet, filmet nézek vagy sorozatot, zenét hallgatok, takarítok vagy hajat festek, főzök, virágot locsolok, elültetem a félig megevett citrom magjait, sorbaállítom a zoknikat a szárítókötélen, és más ehhez hasonló nagyon fontos elfoglaltságaim vannak. Általában van valamilyen találkozóm vagy dolgom, ami miatt egy ponton ki kell mennem a lakásból. Ezeket szeretem estére szervezni, de a hivatalos ügyintézés sajnos nem idomul az alvási szokásaimhoz, szóval annak függvényében, hogy mikor és hova kell mennem, lezuhanyzom, felöltözöm, összepakolok, elindulok. Jó esetben közben leviszem a szemetet. Ha lemegy a nap, minden sokkal jobb, éjszakára teszem a kreatív és/vagy nagyszabású feladatokat: könyvet írok, pszichofarmakológiai elméleteket gyártok, moderálok, beszélgetek, találkozok, ismerkedek, sétálok, fozózok, képet szerkesztek, motivációs levelet írok, kitalálom, megtervezem, megszervezem az életemet. Aztán mikor a Nap felkel, én lefekszem aludni.
Egy cikkben olvastam, hogy a borderline személyiségzavar lényegében érzelmi labilitás, leöntve haraggal és ellenségességgel, amely a lehető legdestruktívabb módon működik: épp azt rombolva le, amire a legjobban vágyik, a szeretet állandóságát. Te ezzel egyetértesz? Megtapasztaltad-e ezeket a te emberi kapcsolataidban?
Azzal egyetértek, hogy a borderline két alapmotívuma a sérülékenység és az indulatkontroll részleges vagy teljes hiánya. Más kérdés, hogy ezek hogyan működnek. Ha maradok a cikk állításainál, akkor én azért vagyok ellenséges, mert tisztában vagyok a sérülékenységemmel, és minimalizálni akarom a támadható felületeim számát. A potenciális veszélyforrásokat azzal szüntetem meg, hogy ha szükségét érzem, ijesztőbb vagyok náluk. Ennek megfelelően, akit szeretek, akihez közel vagyok, akiben megbízom, azzal nem vagyok ellenséges. Tudom, hogy azt várom a másiktól, hogy következetes legyen abban, amit felém kommunikál. Ezért cserébe azt gondolom, az a korrekt, ha én is következetes vagyok, ezért mindent megteszek annak érdekében, hogy a belső hullámzásaimat eltávolítsam az állandó kapcsolataimtól. Mert azok a dolgok csak bennem történnek. És ha olyan dolgokat vetítek egy kapcsolatra, amik valójában csak az én fejemben történnek, akkor egyrészt a másik nem fogja érteni, hogy miről beszélek, mire reagálok így, másrészt pedig egy pont után akármennyire szeret, ki fog merülni attól, hogy én akármelyik pillanatban felrobbanok, én kiszámíthatatlan vagyok és megbízhatatlan, velem semmilyen formában nem lehet kalkulálni, mert én egy másik világban élek, mint ő.
Pszichoterápiára jársz? Mi tapasztalatod, hogy segít-e vagy nem igazán? Előtte már jártál más terapeutához is?
Három és fél évig jártam pszichoterápiára, egy hónapja sincs, hogy abbahagytam. Alapvetően az a tapasztalatom, hogy segít, a véleményem pedig mindenképpen az, hogy segít. Nekem főleg abban segített, hogy inspirált, de az embereknek nagyon sokféleképpen tud segíteni egy terápia.
Jártam előtte is másfél évig, mikor 9 voltam. Elküldött az iskola, mert a tanári kar deviánsnak tartott. Akkor még nem voltam depressziós, helyette elég extravagáns, nyers és impulzív voltam. Nem hasonlított a felnőtt terápiára. Sokat játszottunk, nevettünk, minden létező tetszet kitöltöttem, rajzot lerajzoltam, kiraktam a kirakót, maximálisan együttműködtem, arra emlékszem, meg hogy meg volt róla győzödve, hogy minden problémám el fog múlni, ha átmegyek a spec. matek osztályba. Átmentem. Nem múlt el.
Gyógyszereket szedsz, illetve szedtél-e korábban? Segítettek?
Szedek. 750 mg depakine chronot szedtem másfél évig, utáltam, nem segített egyáltalán. Az volt a benyomásom, hogy az egyetlen érzékelhető pszichés hatása az volt, hogy ha véletlenül úgy keltem fel, hogy jó kedvem volt, akkor azt azonnal megölte. Fél éve 100 mg lamolepet szedek, ez sokkal jobb és sokkal rosszabb: a szociális szorongásom teljesen elmúlt tőle, viszont gyorsabb és radikálisabb hangulatváltozásaim vannak. Jobb az alaphangulatom, van kedvem felkelni reggel, motiváltabb vagyok, könnyebben veszem az akadályokat, mégis többször zuhanok össze, gyakrabban és súlyosabban vagyok szuicid. Életemben először érzem, hogy részben életre keltettem a gyerekkori extravaganciámat, az életkedvemet, a vágyaimat, az energiáimat, cserébe többet dohányzom, iszom, drogozom és a szexuális töltetű érzelmeim elég hangsúlyosak lettek. Összességében viszont még mindig nagyon jó vagyok önkontrollban, szóval mindent összevetve több a plusz, mint a mínusz. Egyedül az zavar, hogy az érzékszerveim néha váratlanul, rövid időre eltompulnak és a kognitív képességeim romlanak, pl. nem jutnak eszembe szavak, telefonszámok, nem tudom, hogy bezártam-e az ajtót.
Ha jól tudom a gyógyulást nehezíti az azzal együtt járó elszegényedés. A borderline számára az érzelmi viharok alternatívája az üresség, s annál nincs rosszabb. Megszabadulni a kétségbeesés, a gyűlölet és a fájdalmas szeretet fogságából annyi, mint belehullani a semmi karjaiba. Te ezt már megélted? Mi erről a véleményed?
Nem éltem meg, és határozottan nem értek vele egyet. Az üresség borzasztó, de a valóságban inkább együtt jár az érzelmi hullámzással és a kétségbeeséssel, nem pedig azok helyettesítője. Az a tapasztalatom, hogy minél konstruktívabban irányítom az életemet, minél kevésbé esem kétségbe, annál stabilabbak tudnak lenni a kapcsolataim, annál stabilabb tudok lenni én is, annál kevésbé vagyok üres. És ezen a módon nem azért nem vagyok üres, mert feltöltenek a kapcsolataim, hanem azért, mert a magam számára elérhető vagyok és stabil.
Mi az, amit tanácsolni tudsz, amire felhívod a figyelmét a hasonló problémákkal küzdő sorstársaidnak?
Ne essenek kétségbe és ne adják fel. Mindenki a saját maga legoja. Mindenki azt épít, amit elképzel, mindene olyan lesz, amilyennek szeretné. Ha nem esik kétségbe, mikor baj van, akkor minden akadály, probléma, krízis és veszély kezelhető méretű marad. És ha nem adja fel, akkor lehet akármennyi akadály, probléma, krízis és veszély, idővel mindet meg fogja oldani.
Ha az idő kerekét vissza lehetne fordítani, te mit tennél másképp?
Semmit. Azt gondolom, az élet olyan sorozat, ami egymással összefüggő, egymásra reagáló pontokból áll. Így aztán nem tudok egy vagy két vagy három pontot kiragadni, megváltoztatni, és akkor ma minden gyönyörű. Minden, amit létrehoztam és minden, amit tönkretettem életemben, hozzájárult ahhoz, aki és ami ma vagyok, és szerencsére akármilyen magasságban vagy mélységben voltam életemben, mindig azt tudtam gondolni, hogy odáig fejlődtem, ahol éppen vagyok. Ez egy folyamat, amit lehet siettetni, de nem érdemes, mert úgyis csak abban a tempóban tudok haladni, amiben tudok, hiába akarom gyorsabban.
Te mostanában, hogy érzed magad? Jól vagy?
Ez számomra egy relatív kérdés. Ha ahhoz viszonyítom, ahogy lehetnék ezzel a diagnózissal, akkor remekül. Ha ahhoz viszonyítom, ahogy szeretnék lenni, akkor messze. De haladok előre. Jobban vagyok, mint tavaly. Jobban vagyok, mint a múlthéten. Minden nappal jobban leszek, mint az előzőn, akkor is, ha ideiglenesen rosszabbul érzem magamat, mert minden nappal többet tudok, mint az előzőn.
Mit vársz a jövőtől? Miben bízol? Optimista vagy, vagy inkább pesszimista?
Bízom abban, hogy az energiáimat megtanulom jó helyre csatornázni, hogy a képességeimet a megfelelő helyen tudom majd hasznosítani. Bízom benne, hogy a jelenlegi kapcsolataim a jövőben is működni fognak. Bízom abban, hogy ha most nincs megoldásom, akkor lesz, ha elfáradtam, akkor majd kipihenem, ahol összeomlok, ott majd újraépítem, ha most nem sikerül, akkor majd fog. Bízom a dolgok előrehaladásában, abban, hogy ha beleteszem magamat és koncentrálok, akkor jobb lesz, mint amilyen most. Nem vagyok se optimista, se pesszimista; harcos idealista vagyok.
jó cikk, köszönjük
sok erőt és fejlődést
Nem állítom, hogy mindent elsőre megértettem, de most, hogy elolvastam, érdekes dolog történt: enyhült a magányérzetem.
Koszonom szepen. Ha van kerdesed, szivesen valaszolok.:)
szia,
mi a borderline kialakulásának a hatásmechanizmusa a szakirodalom szerint? a Te esetedben ez mennyiben igaz?
milyen könyvet írsz és milyen pszichofarmakológiai elméleteket gyártasz?
táplálkozni mit táplálkozol illetve mennyire speciális pl. paleolit?
szia kormoskandur!
a szakirodalom alapján jelenleg a borderline kapcsán sem tudjuk pontosan, hogy mitől van. mint a legtöbb pszichiátriai betegségről, erről is feltételezik, hogy van egy alapvető biológiai sérülékenység (vagy hajlam) amivel születsz, és ezt követően, a megélt sérelmek, fájdalmak, környezeti visszajelzések mentén alakul a betegség. lehet, hogy ki sem bontakozik igazán, és lehet hogy igen. amennyiben igen, a megélt tapasztalatok függvénye, hogy mennyire lesz súlyos. amikor az ember számára világossá válik, hogy pontosan milyen tünetei vannak és azok hogyan befolyásolják az életét, a kapcsolatait, onnantól van rálátása a betegségére, tehát tud rajta változtatni. megtanulhatja szabályozni az érzéseit, kontrollálni az indulatait, kompenzálni azt, ami hibásan működik. senkit sem lehet hibáztatni azért, hogy borderline vagy azért, mert skizofrén vagy azért, mert akármi. viszont amikor ezt már tudod, akkor a te felelősséged, hogy mit kezdesz vele.
én nyilván nem tudom bebizonyítani, sem feltárni, hogy pontosan milyen biológiai, kémiai alapja van a problémáimnak — jelenleg nincs is erre tudományos módszer. tehát ezt a részét nem látom a dolgoknak. azt látom, amit tapasztalok és tapasztaltam az életem során. tudom, hogy pl. gyerekkoromban mik azok a momentumok, amik rontottak a helyzeten. írtam a szövegben, hogy tízéves koromra teszem a nagy törést. nem azért, mert az élmény annyira súlyos volt, ha nem lennék borderline, valószínűleg ez az esemény nem lett volna akkora dolog az életemben. de így az volt. és valószínűleg ha nem akkor, akkor később történik valami olyan, amitől megroppanok. de az is lehet, hogy nem.
a borderline gyerekek az indulatszabályozási problémáik miatt általában elég agresszívek, impulzívak, könnyen dühösek lesznek, verekednek, káromkodnak, állandóan be vannak feszülve valamin, és nagyon könnyen átesnek ebből az állapotból abba, hogy sírva fakadnak. borderline gyereknek lenni olyan érzés, mintha csak lennél, és közben jönne ez a sok érzés, és nem is értenéd, hogy honnan jönnek, mit akarnak, mire reagálnak, miért érzed ezt, és miért ilyen intenzív, miért nem tudsz semmit tenni azért, hogy pl. megnyugodj. hogy képesek ezzel élni mások és miért nincs válaszod egyik kérdésre sem.
viszont miután ilyen összevissza és szélsőséges érzelmi reakcióik vannak a világra, a gyerekek és a felnőttek is nehezen tudják őket hova tenni. általában rájuk ragasztják, hogy rosszak meg deviánsak, és többnyire azt jelzik vissza, hogy amit csinálnak, az elfogadhatatlan és hiszti.
a kettőből az jön össze, hogy a borderline gyerek, nem tudja mitől dühös és miért fáj neki minden. nem tudja megnyugtatni magát, nem tudja kevésbé érezni, amit érez. ezen kívül pedig a sok negatív visszajelzés miatt szégyelli magát és kétségbe van esve, mert kognitíve felfogja, hogy nem olyannak kéne lennie, mint amilyen. viszont azt is tudja, hogy nem tudja megváltoztatni. emiatt sokszor azonosul is a jelzőkkel, amit ráaggatnak, és még agresszívebb, még impulzívabb lesz, mert azt hiszi (teljes joggal), hogy ez az ő esszenciája.
később ez csak rosszabb lesz, mert a gyerek közben nő, új közösségekbe kéne beilleszkednie, és ha próbál és visszautasítják, akkor azt egyrészt rosszul viseli az érzékenysége miatt, másrészt fokozza azt a képet, hogy ő alapvetően nem jó és nem kell. így elég rossz felnőni, mert nem sok önbizalmad marad. a személyiségzavar része a dolognak ott kezdődik, hogy amikor korakamaszkorban a gyerekek elkezdik kifejleszteni és lepolírozni az identitásukat, a borderline gyerekek vagy konkrétan tudják, hogy abból nem érdemes építkezi, amit mindenki visszautasít, vagy nem tudják, de automatikusan próbálnak emberi kapcsolatokat kialakítani, miután szeretnék is meg szükségük is van segítségre. szóval elkezdenek fals identitásokat építeni, olyanokat, amik szociálisan kedvezőbbek, mint önmaguk. ha ez sokáig így folyik, ráadásul pont abban az időben, amikor az embernek ténylegesen meg kellene találnia önmagát, akkor késő kamaszkorban a borderline arra eszmél, hogy fogalma sincs, hogy ő melyik a sok fals félidentitásából. én ezt úgy éltem meg, hogy az volt az érzésem, hogy bárki lehetek, csak önmagam nem tudok.
arra nagyon nehéz rájönni, hogy mit lehet ezzel kezdeni, mert a borderline önmagában attól is mérges lesz, hogy azt érzi, hogy a környezet visszautasítja azt, ami ő valójában, tehát ha érvényesülni akar az életben, akkor le kell faragnia magából részeket, be kell csomagolnia, meg kell tanulnia úgy kommunikálni, hogy a belső tengere ne ömöljön rá mindenkire. a borderline attól is mérges lesz, ha azt mondják egy terápián pl., hogy ki kell alakítania határokat vagy meg kell tanulnia kontrollálnia az érzéseit. a borderline eleve mérges attól, hogy ez egy feladat számára, eleve mérges, hogy mindenki másnak ez nem esik nehezére, hogy nem érzik magukat visszafogva ettől. én sok szempontból simán túl vagyok szabályozva, ez az írásomon is látszik, mert elég mechanikus. viszont sok dologban egyszerűen képtelen vagyok engedni, nem tudom és nem is akarom visszafogni magamat, mert így is permanensen együtt kell élnem azzal az érzéssel, hogy egy ketrecbe zártam egy jelentős részemet azért, hogy a világnak ne fájjak annyira.
tudom, hogy ha működő emberi kapcsolatokat szeretnék, akkor azért keményen meg kell dolgoznom, mert nálam pl. ez úgy működik, hogy ha találkozom valakivel, akkor azonnal látom, hogy akarom-e az életembe vagy nem. és ha nem, akkor nem történik semmi, megyek tovább. ha viszont igen, akkor nem állok meg addig, amíg meg nem szerzem valamilyen formában. és tudom, hogy az embereket nem lehet lerohanni, nem mondhatom meg nekik azonnal, amit érzek, mert az olyan súlyos és olyan sok, hogy elmenekülne örökre. várnom kell és építeni a kapcsolatot, hogy eljusson a kapcsolatunk arra a pontra, ahol már megmutathatom magamat, ahol már elmondhatom, amit érzek, mert nem lesz ijesztő, mert adekvát lesz a kapcsolatunk mélységét nézve. gyakorlatilag meg kell várnom, amíg a másikban felépülnek azok az érzések, amik bennem a hatodik másodpercben megszülettek, mert addigra lesz számára értelmezhető és adekvát.
és azt is tudom, hogy akármilyen stabil és régi egy kapcsolatom, időről időre bennem megbillen az, hogy a másik vajon még mindig szeret-e, még mindig akar-e velem lenni, haragszik-e rám, rosszat csináltam-e stb. ennek nyilván részben az az alapja, hogy a működő kapcsolataim előtt volt egy rakás olyan kapcsolatom, ahol egy ponton közölte a másik fél, hogy ez neki sok, nem bírja tovább stb. és én meg nem értettem, hogy az előző percben még minden gyönyörű volt, most meg szétesett az egész és nekem foglalmam sincs, hogy mitől, de úgy tűnik, az én hibám.
ha a társas kapcsolatokat nézzük, kicsit olyan borderline-nak lenni, mint színvaknak egy olyan világban, ahol mindenki jól látja a színeket és nem is merült fel még senkiben, hogy esetleg lehet olyan, aki azt nem látja. a borderline-ok nagyon érzékenyek a világra és emiatt a fontos másikra is az életükben, viszont nagyon sok érzelmi jelet nem tudnak vagy nem tudnak helyesen értelmezni, miután a sajátjaikat sem tudják. az érzelmi világ enigmatikussága miatt nagyon nehezen tudnak viszonyulni a másik érzéseihez és a saját érzéseikhez is, pedig ez a világunknak egy olyan része, amit minden nap mindenki rutinosan űz. ha ebben el vagy veszve, az borzalmas, a kommunikáció háromnegyede egy értelmezhetetlen káosszá áll össze. ez kétségbeejtő, ettől az ember mérges lesz, mert tehetetlennek érzi magát. és mivel tehetetlennek érzi magát és kétségbe van esve, grandiózus lépésekben kommunikál visszafelé. vergődik, kapálózik, utál, szeret, könyörög, szerenádot ad, megveszi a fél világot, utána leüt és hasonlók. a borderline nem tudja, hogy még mit tehetne, hogy mit kellene tennie, mert nem tudja, hogy mi történik.
nagyon nehéz rájönni, hogy valójában azzal tudja a legtöbbet tenni önmaga és a másik számára, ha következetes és kiszámítható marad. a borderline-nak meg kell tanulnia kapaszkodókat keresni az érzelmi világban. nekem például van egy évek óta tartó nagyon mély és harmonikus barátságom, és hiába minden, a mai napig előfordul, hogy letesszük a telefont, és az az első gondolatom, hogy ez a kapcsolat tönkrement, valamit elrontottam, a másik már nem szeret, mert elege van, elfáradt. és ma már vagyok olyan gyakorlott, hogy mennek a fejemben ezek a gondolatok és közben tudom, hogy ezeknek a gondolatoknak nincs valóságos alapjuk. a másiknak maximum rossz napja van, de még az sem biztos. ami biztos az az, hogy a gondolataimnak nincs alapja, mert semmilyen katasztrófa nem történt. erre értettem azt a szövegben, hogy már mindenre van kompenzációs technikám, de az érzés ettől még nem múlik el. nekem a világ ilyen érzés. nem tudhatom előre, de van rá esély, hogy nekem a világ mindig ilyen érzés lesz. akármilyen kétoldalú, szerető, megértő, támogató, bizalmi kapcsolatban vagyok valakivel, ilyen pillanatok mindig lesznek, mert ez a betegségem, és meg kell tanulnom kezelni és együttélni vele.
felhívhatnám a másikat, hogy tajtékzom, amiért ezt csinálja és el sem mondja, hogy mi a baja, és nem teheti ezt velem, és egyébként is miért hagy el, mindenki csak elhagy, mert engem senki nem szeret, mert én egy állat vagyok, egy elviselhetetlen idegbeteg. de nem hívom fel, mert tudom, hogy a másik nem csinál semmit, ugyanúgy szeret, mint hat perccel azelőtt, nem akar elhagyni, nem vagyok állat, nem vagyok elviselhetetlen és nem vagyok idegbeteg. ez valahol egyébként bizalmi kérdés. van akkora bizalmam a kapcsolatunkban, hogy az stabilan áll. van akkora bizalmam a másikban, hogy megmondaná, ha valami problémája lenne. és ma már magamban is van akkora bizalmam, hogy minden gyerekkori visszajelzés ellenére tudjam azt, hogy nem vagyok elviselhetetlen és nem vagyok idegbeteg. és mivel ezt tudom, nem is viselkedek úgy, mintha az lennék, mert tudok máshogy. erre írtam azt, hogy nem szabad kétségbe esni, mert attól minden sokkal rosszabb lesz. az ember katasztrófának él meg egy harminc másodperces telefonbeszélgetést, és ennek folyományaként, szétveri a jól működő kapcsolatát, mert azt hiszi, hogy a másik már egyébként is véget akart neki vetni. pedig nem. ezt meg kell tanulni felismerni. meg kell tanulni akkor felismerni, amikor történik. és ha felismered, megfogod és nem hagyod, hogy ráömöljön az életedre, mert akkor tönkre fog menni. nagyjából erről szól az élet, ha borderline vagy és kezeled.
ha borderline vagy és nem kezeled, akkor arról szól, mint amit fentebb a gyerekkor résznél írtam. minden értelmezhetetlen káosz és te is mindent csak tönkreteszel. erről szól: minden fáj és mérges is vagyok és rohadjon meg mindenki, hogy engem senki sem szeret. mert persze egy idegbeteg fasz vagyok, de te nem értékelted azt sem, hogy veled más voltam, mert tudod, hogy nekem milyen energia az, hogy csak ennyivel másabb legyek?! és én ennyit adtam, te meg leszarod és elhagysz. dögölj meg.
ez nem egy vidám kör, és nagyon nehéz kijönni belőle, mert az ember tele van fájdalommal és haraggal, és van egy alapvető képe arról, hogy nincs is benne semmi más ezeken kívül. és közben van egy tudása arról, hogy ez a kettő senkinek nem kell. pedig az ember szeretne szeretni, az ember szeretné, ha szeretnék. és a borderline-ok is így vannak ezzel, csak nagyon rosszul kommunikálják. és ha már benne vannak a kapcsolatban, akkor sem változik a kommunikációjuk, sőt rosszabb lesz, mert a másik fontossá válik, és ettől csak felfokozottabbá válik minden.
nem tudom, mennyire válaszoltam a kérdésre, vagy így gondoltad-e. próbáltam valami általánosabb körképet adni arról, hogy mi van a borderline-okkal. hogy velem mi van, azt az eredeti szövegből tudhatod meg, de lehet, hogy ez segít annak a megértésében.
arról írok könyvet, hogy nekem gyerekkoromban az volt a stratégiám, hogy megértetem az emberekkel, hogy mit érzek, hátha akkor jobban el udják fogadni és kevésbé ijesztő. ezt úgy csináltam, hogy példákat mondtam nekik, hasonlatokat gyártottam arra, hogy ő mikor érezné azt, amit én alapállapotban. „képzeld el, hogy..” stb. egy idő után annyi ilyen hasonlat volt a fejemből, hogy elkezdtek szimbólumrendszerekké épülni és húszéves koromra ez egy összefüggő, jól átlátható rendszerré alakult. ebben a rendszerben az én fizikai valóságom egy olyan konténer, amiben három lény él. a három lény a lehető legradikálisabban különbözik egymástól, és ma már van köztük kapcsolat (régen az sem volt), de saját érzéseik, gondolataik, vágyaik, motivációik és életük van. én ebben a konstrukcióban értelmezem a jelenlegi életemet a világban. ha történik velem valami, akkor arra ezek a lények reagálnak és annak reagálok én a fizikai valóságban. ez egy kezelhető rendszer számomra. értem, ismerem és működik. arról írok könyvet, hogy mik ezek a lények, hogyan működnek, hogyan jöttek létre. kinek mi a feladata. az életemről írok egy dokumentarista sci-fit. azt írom meg, ami a valóságban történt, de a könyvben nem az a hangsúlyos, hogy én egy ember vagyok, hanem az, hogy én három lény vagyok.
enni elég össze-vissza eszem, és mindent. a hús meg a gyümölcs a kedvencem, de sülve, főve, párolva, flambírozva, grillezve, füstölve, marinálva, konfitálva, akárhogyan elkészítve és szinte bármit eszem. utálom a káposztaféléket, de ennyi.
vannak kutatások, amik azt vizsgálják, hogy különböző mentális zavarokkal élő emberek, hogy érzékelik mások arckifejezéseit. az eredmények alapján a borderline egyének az átlagnál sokkal jobbak a különböző arckifejezések felismerésében, viszont a semleges arcokat nagy arányban haragosnak, idegesnek, feszültnek, szomorúnak, fenyegetőnek érzékelik. ez számomra sok dolgot magyaráz és nem csak az arckifejezések kapcsán, hanem absztraktabb értelemben is:
a borderline-ok hipermódon érzékenyek a másik legkisebb rezdüléseire. olyan szinten érzik a másikat, hogy néha gondolatolvasónak tűnnek, mert annyira képesek érezni, hogy a másik milyen hullámhosszon van, tehát képességük is van arra, hogy ehhez idomuljanak is. a borderline-ok nagyon alkalmazkodóak tudnak lenni emiatt.
a másik része viszont az, hogy minden minimális rezdülést ezerszerezése nagyítva érzékelnek, vagyis ha a másiknak egy kicsit rossz napja van, az katasztrófa, az krízis, minden összeomlik. ha a másik azt mondja, hogy ez most annyira nem esett neki jól, akkor elsüllyednek szégyenükben.
és ami a leglényegesebb az egészben, hogy ha nem történik semmi, akkor a borderline azt érzékeli, hogy baj van. és ha baj van, akkor a lehető legnagyobb baj van, akkora a baj, hogy el sem lehet képzelni.
a borderline-ok nagyon éreznek és nagyon nagyokat éreznek. a tengerpart tsunami, a szellő forgószél, a napsütés vulkánkitörés, egyszerűen nincs nyugvópont, mert ami a semlegesség lenne, az is a katasztrófával egyenlő.
ekkora hullámzásban az ember kimerül, elveszlik, azt sem tudja, mit csináljon. ekkora hullámzásban nem lehet élni, a dolgok elszakadnak a realitástól, már nincs is realitás, csak ez a hatalmas, kaotikus, értelmezhetetlen massza. ehhez nem lehet viszonyulni, ezt nem lehet visszafogni, mert olyan hatalmas, hogy nem is jöhet belőled, ez feletted áll. te pedig ennek megfelelően tehetetlen vagy. ez kezelhetetetlen, ez kommunikálhatatlan, ez átadhatatatlan, ez semmilyen formájában nem tud konstruktív lenni, mert a jó is mindent elsöpör és a rossz is mindent elsöpör.
a borderline akkor is szétszaggatná a világot, ha boldog és akkor is, ha szomorú, csak más hangulattal, mert ilyen heves az érzelem. ezt kiélni mindenképpen destruktív a környezetre nézve. a környezet akkor is elmenekül, ha én boldogságomat akarom azzal az intenzitással kiélni, ahogy érzem, és akkor is, ha a fájdalmammal teszem ugyanezt. mert sok. a fele is sok és a negyede is sok. egyszerűen nem kompatibilis az a frekvencia a világgal, amin a borderline érez.
nekem nagyon sokat segített, amit az előbb írtam, hogy gyerekkoromban az volt a stratégiám, hogy nem megmutatom a környezetemnek, hogy mit érzek (mert azt senki nem akarja sokáig nézni, azelől menekülni kell), hanem megpróbáltam elképzelni az alapján, ahogy ismertem a másikat, hogy minek kellene vele történnie, hogy azt érezze, amit én érzek. és megmondtam neki, hogy képzelje el, érezze át, és ha megvan, hogy milyen, akkor most tudja, hogy én hogy érzem magamat.
ez a techinka működtette a társas kapcsolataimat egész gyerekkoromban és egész kamaszkoromban. ennek a technikának a sikerességéhez egyrészt kellett valaki, akit érdekel, hogy én hogy érzem magamat, másrészt az kellett, hogy el tudjam képzelni, hogy az ő személyisége alapján milyen dolgok váltanának ki belőle olyan érzéseket, amik bennem teljesen hétköznapi szituációktól vannak.
olyan sokat gyakoroltam ezt, hogy egy idő után nem csak azt tudtam lemodellezni rajtuk, ami az eredeti funkciója volt ennek a technikának, hanem azt is meg tudtam érteni, hogy ők hogy érzik magukat.
miután én nem tudtam kiindulni önmagamból annak kapcsán, hogy mások miket és hogyan éreznek, ezért belőlük indultam ki. és miután magamból kiindulva azt sem tudtam igazán értelmezni, hogy én miket és miért érzek, ezért annak kapcsán is másokból indultam ki. így sikerül feltérképeznem azt, hogy másokhoz viszonyítva nekem milyen a haragom, a fájdalmam, a szomorúságom, az örömöm, a boldogságom, a hiányom, a félelmem, a szorongásom stb.
amikor van egy ilyen teljesen hétköznapi helyzet, amire én érzelmileg úgy reagálok, mintha kettészakadt volna a föld, akkor tudom, hogy most az történik, hogy van egy pici dolog, amit én túlreagálok. és nem azzal foglalkozom, hogy túlreagálom, hanem azzal, hogy ez mindentől függetlenül egy pici dolog. és tudatosítom magamban, hogy hiába érzem azt, hogy kettészakadt a világ, a valóságban csak egy ilyen picike semmi dolog történt. és nincs baj, nincs semmi baj. ez magától ki fog simulni. és ettől megnyugszom. elmúlik.
a technikának az is egy előnye, hogy miután rengeteg ilyen modell van a fejemben, hogy képes vagyok belőni, hogy a másikkal mi van, akkor is, ha velem olyan még nem volt. ez elég sokat dob a társas kapcsolataimon. én mindig azt a visszajelzést kapom a barátaimtól, hogy velem azért nagyon jó beszélgetni, mert minden helyzetet átlátok és mindenre van megoldásom. ez egyrészt nagyon jó, mert a pozitív visszajelzés az, ami eltörli a negatív visszajelzéseket, másrészt azért jó, mert visszaigazolják, hogy működik a technikám, harmadrészt pedig azért jó, mert annyira hasznos a technikám, hogy emiatt működnek az emberi kapcsolataim.
egyébként fárasztó, de kevésbé fárasztó, mint amennyivel hozzájárul az életemhez. és a legtöbb technikám legalább ennyire vagy még jobban fárasztó, de legalább ennyire vagy még jobban hoozzájárulnak ahhoz, hogy működjön az életem.
a borderline egy személyiségzavar, amiben implikáltan jelen van az, hogy az egyén ennek a betegségnek az emberi manifesztációja. emiatt a borderline-ok nagyon félnek meggyógyulni, mert joggal merül fel a kérdés, hogy ha meggyógyulok, mi leszek én. hova lesznek az érzéseim, mi lesz belőlük, hogy fogom értelmezni őket, ha nem úgy, ahogyan eddig. mi vagyok én, ha nem egy arrogáns idegbeteg, aki nagyon érez.
én jelenleg azt gondolom, hogy egyrészt a borderline-ok azért különböznek egymástól, mert ez a betegség mindenkinek az önálló, csak rá jellemző személyiségén van átszűrve, tehát akkor is lesz személyiség, ha a betegség megszűnik. másrészt a betegség teljes mértékben nem szűnik meg, de meg lehet tanulni az jó, kellemes élettel összeférhetetlen jelenségeit kezelni, kompenzálni.
mint ahogy az eredeti szövegben is írtam, én nem látom a jövőt, de van egy olyan sejtésem, hogy a borderline-csomagnak az a része, ahogy a beérkező világot érzékelem, nem fog elmúlni. lehet, hogy finomodni fog, de nem fog teljesen eltűnni. de vannak létező, működő, elsajátítható skillek, amitől az meg fog változni, ahogy én ezt kifelé kommunikálom. és ha az megváltozik és egy elfogadható formában leszek jelen a világban, akkor kapni fogok egy rakás pozitív visszajelzést, amitől az eredeti fájdalmaim is csökkenni fognak, illetve lesz egy állandó visszacsatolásom arról, hogy ami vagyok, az jó, az kívánatos, az érdekes, azt akarják mások.
ez önmagában sokat old a problémán. de ha én ma úgy döntök, hogy holnaptól egyetlen technikámat sem fogom alkalmazni, akkor az a szomorú helyzet, hogy holnaptól ugyanolyan leszek, mint négyévesen, mert a világból jövő információt én ugyanolyan fájdalmasnak, frusztálónak, értelmezhetetlennek és dühítőnek fogom érzékelni. és ugyanolyan grandiózusan, agresszíven és impulzívan fogok rá reagálni, és ennek következtében ugyanúgy el fog utasítani a környezetem.
ezzel azt akarom mondani, hogy nem én változtam, csak a módszereim. a belső világom ugyanolyan, csak megtanultam mások által befogadhatóan kommunikálni annak érdekében, hogy legyenek kapcsolataim, legyenek barátaim, legyen jó viszonyom a családommal, tudjak aludni, ne verjem szét magamat, ne egy felessel kezdjek reggel, ne drogozzam vagy vagdossam szét magam stb. és így, hogy ezt megtanultam és gyakorlom, lett olyan jó az életem, hogy a magamról alkotott képem és a magammal való kapcsolatom is fokozatosan rendeződik.
Nagyon precíz.
Nem semmi amilyen technikát kidolgoztál.
Elismerésem.
köszönöm szépen. ez nagyon furán esik jól.
neked van valami hasonlód?
„neked van valami hasonlód? ”
Igen. Vagyis volt. Míg „megengedhettem” magamnak.
Sok szempontból hasonlít.
Szia Tigerlily!
„ez nagyon furán esik jól. ”
Remélem nem írtam valami bántót.
Én nem érzékelem igazán mikor bántok meg másokat.
Kérlek bocsáss meg.
Ki akartam fejezni elismerésemet hogy ilyen technikát tudtál kidolgozni.
Ahogyan manage-eled a dolgot szóval azt hihetetlenül szofisztikáltnak, kifinomultnak tartom.
nem bántottál meg egyáltalán, azért volt fura a jóérzés, mert nem szoktak ezért megdicsérni.
mit jelent az, hogy amíg megengedhetted magadnak?
szia.
tök jó érzés, hogy végre van itt valami értelmes „megmozdulás” a borderline témában. mikor egy éve regisztráltam totál magányosan ezzel a diagnózissal nem találtam ezen az oldalon semmi információt, ami segíthetne.
én épp ott tartok, hogy próbálok kialakítani kis kapaszkodókat és módszereket, amikkel le tudom nyugtatni az érzelemrohamaimat. ha tudnál írni nekem pár hétköznapi tippet, ami neked segített, nagyon hálás lennék. nem várok megváltást, csak pici konkrét ötleteket.
köszi!
r
szia! először is gratulálok, hogy ideáig eljutottál, szerintem már az is nagy lépés, hogy kezelni akarod.
nem tudom, hogy mik a tüneteid, mennyire súlyosak, plusz nyilván mindenki magának érzi a legjobban, hogy hol jár és mitől borul el az agya.
nem tudom, hogy milyenek az „érzelemrohamaid”, meg hogy közben tudod-e, hogy történik. ha nem tudod, akkor ez az első dolog, amit meg kell tanulni, hogy akkor felismerd, amikor történik, mert csak akkor van lehetőséged arra, hogy behúzd a féket..
én eredetileg a saját benyomásom alapján húztam meg a határokat, de utólag kiderült, hogy ezek túl feszesek lettek. később megbízható baráti visszajelzések alapján újradefiniáltam, hogy mikor is vagyok valójában túl sok, mert az sem jó, ha túlszabályozod magad. meg kell találni valami egyensúlyt. ez számomra az egyik legnehezebb dolog.
nekem mindig segít, ha elképzelem a dolgokat. ezt úgy képzeltem, hogy kellene egy nagy piros lámpa a fejembe, ami felgyullad, ha éppen felrobbanok. lett is ilyen lámpám, de szerencsére vannak kevésbé absztrakt módszerek is.
az érzelmi állapotodat megtanulhatod a gondolataid és a fizikai érzéseid megváltozásán keresztül felismerni. ez azért is jó, mert egyúttal azt is megtanulod, hogyan lépj hátra akkor, amikor jobb visszavonulni. megtanít arra, hogy érzékeld ugyan a fizikális és mentális állapotodat, de ne ítélkezz, ne reagálj, csak szemléld. nézegesd meg minden oldalról, ismerd meg a működését. ez azért is hasznos, mert nem ránt magával az érzés, nem csinálsz hülyeséget és nem is robbansz fel, cserébe viszont egy csomó dolgot megtudhatsz a belső mechanizmusaidról.
én ezen keresztül értem el azt, hogy akármi történik, mindig képes vagyok arra, hogy legyen egy magamon kívüli mentális nézőpontom. ez abban segít, hogy ha például meg akarok halni, ez az a nézőpont, ami azt mondja, hogy semmi baj azzal, hogy ezen gondolkozom, de közben kezdjek el valamit csinálni, ami jól esik és konstruktív. ez az a nézőpont, ami akármi van, azt mondja a fejemben, hogy nincs semmi baj, nem kell kétségbe esni, és a destruktív cselekedeteimnél felkapcsolja a piros lámpát, hogy lépjek vissza konstruktívba, mert átléptem a határt és el fogok csúszni.
én a különböző állapotaimra különböző megoldásokat dolgoztam ki. mikor szuicid vagyok, akkor leginkább húzom az időt, és ezt olyan dolgokkal foglalkozom, amik legalább minimálisan hasznosak. ha bírok, takarítok vagy szeletelek, ha elég stabilnak érzem magamat. de az is eredmény, ha lezuhanyzom, felöltözöm vagy csak összefogom a hajam. mert ahhoz képest, hogy megölöm magamat, minden eredmény, ami a legminimálisabban építi az életemet, de még az is, ami csak nem rombol.
nekem a mértéktartás sokkal nehezebb, mint ha valamit teljesen eliminálok az életemből. például az alkohol, a dohányzás meg a drogok az ilyen. sokkal egyszerűbb, ha egyáltalán nem csinálom, mintha mértéktartó próbálok lenni, de szeretnék megtanulni meginni egy pohár bort egy vacsorához például. emiatt forszírozom magamban a végletek közötti opciók feltérképezését is.
azt tudnod kell, hogy mik a tüneteid, mik az érzéseid, mi az ami fáj, hol vannak gyenge pontjaid. ezeket próbáld meg szépen lassan körbejárni, ha még nem tetted meg. a következő, hogy a legtöbb dologról azonnal meg lehet állapítani, hogy destruktív-e vagy nem, viszont az ember néha képes nagyon kreatív módokat kitalálni az élete tönkretételére, amiről nem látszik elsőre, hogy destruktív, úgyhogy ezzel óvatosnak kell lenni, és oda kell rá figyelni.
ha megtanulod vagy már megtanultad felismerni az érzelemrohamot akkor, amikor éppen van, akkor vegyél nagy levegőt, számolj el tízig. igyál egy pohár vizet, akármivel adj magadnak fél perc csendet. fél perc csendet, amiben meg tudod keresni a fejedben a külső szemlélőt, amivel meg tudod ítélni, hogy a problémádnak mekkora a valós súlya és annak megfelelően tudsz reagálni.
remélem, ez segít valamennyit, de ha nem erre gondoltál vagy máshogy gondoltad, akkor írj. megpróbálok minél hasznosabb választ adni, de nem tudom, hogy veled pontosan mi van.
szép estét!
szia!
nagyon kedves vagy, hogy nem sajnálod az energiát a válaszra, köszönöm. 🙂
kiírom, amiket mondtál , hogy az eszembevéssem.
ha valahol elakadok, írhatok Neked üzenetet? ne aggódj, nyilván nem fogom rádzúdítani az életem, de megnyugtat, hogyha van valaki, aki ezzel kapcsolatosan több tapasztalattal rendelkezik. nem ismerek más borderline-ost.
sok erőt & köszönöm :3
szia! örülök, ha segíthetek — ha tudok.
ha felmerül valami, írj nyugodtan! nem vagy egyedül.
Ezt nagyon jó volt olvasni! Lenyűgöző az őszinteséged, közvetlenséges, s miután nekem is van egy ilyesmi bajom, így sokkal többet tudtam meg erről is.
Köszi!
Bocsánat, nem volt türelmem végig olvasni, talán majd később. Ami megütötte a szemem, az ez:
„Fél éve 100 mg lamolepet szedek, ez sokkal jobb és sokkal rosszabb: a szociális szorongásom teljesen elmúlt tőle, viszont gyorsabb és radikálisabb hangulatváltozásaim vannak. Jobb az alaphangulatom, van kedvem felkelni reggel, motiváltabb vagyok, könnyebben veszem az akadályokat, mégis többször zuhanok össze, gyakrabban és súlyosabban vagyok szuicid.”
Én most kezdtem el lamolepet szedni, 50 mg-mal indultunk, 100-ra kell emelnem a héten és úgy láttam, hogy a doki tervei szerint 150 lenne a cél. (A papíron van leírva, amit kaptam.)
Én is úgy érzem, hogy jobban vagyok, ugyanakkor hihetetlenül ingerült vagyok. Jaj, ez lehet, hogy nem múló mellékhatás?
(Te reggel vagy este szeded, vagy elosztva két részre?)
Nagyon hasznosnak találom tigerlily átfogó leírásait a borderline-témakörrel kapcsolatban.
jaja. Tigerlily for president!
annyira kedvesek vagytok, életmentő ilyet karácsonykor olvasni. nem tudom elmondani, mennyire jól esik. köszönöm szépen!
szia Málna2.0!
én már nem szedem azóta, és én is ingerlékeny voltam, türelmetlen, hebrencs, ilyenek.. először reggel szedtem egyben az egészet, utána este az egészet, utána fele-fele reggel és este. egyik sem jött be, végül abbahagytam, de azt is hozzá kell tenni, hogy sokkal jobban lettem közben, így viszonylagos biztonsággal hagytam el a gyógyszert.:)
amúgy az ingerlékenység simán tud nem múló mellékhatás lenni, illetve én nem is annyira gyógyszermellékhatásként gondoltam erre soha. inkább úgy fogtam fel, hogy megváltozott a belső rendszer — ahogy írtam is, a szociális szorongásomat kilőtte, cserébe más dolgokkal kellett megküzdenem, ilyen volt az ingerlékenység, impulzivitás.
a jó hír az, hogy ezekhez lehet adaptálódni, mármint meg lehet tanulni kezelni magadban, együttélni vele, együtt működni vele. jól. én valahogy úgy képzelem ezt, hogy van egy hátizsáknyi tulajdonságom, van ami a tetején van, van ami az alján. ha beveszek valami pszichoaktív cuccot, akkor a táska átrendeződik, és összekavarodik a belső rend — ami eddig a hátizsák elérhetetlen mélyén lapult, az esetleg feljebb kerül, más dolgok, alulra sorolódnak stb..
ez nem túl tudományos elképzelés, de én ilyen metaforák szintjén képzelem a saját csomagomat, és igyekszem felfedezni, hogy mi az, amim van, mi az ami ebből jó, mi az ami rossz. próbálom megtudni, hogy a jók miért jók és a rosszak miért rosszak. és ha erre rájövök, akkor megpróbálom az infot arra használni, hogy a rossz dolgokat jóvá formáljam — működőképessé tegyem őket, felületet keressek arra, hogy működhessenek. az az elvem, hogy mindennek van funkciója, és ha valami rossz, akkor többnyire az a probléma (esetemben), hogy nem arra használom, amire való.
fiatalabb koromban voltak olyan törekvéseim, hogy ami nem tetszett, azt egyszerűen ki akartam iktatni a csomagból, de rá kellett döbbennem, hogy az sajnos nem működik. hasznosítani kell, amink van, meg kell találni a platformot, amin működnek és jól működnek és boldoggá tesznek.
*ezek nem aranybetűk, csak egyéni tapasztalat, egyéni elképzelések mentén.
számomra azért is különösen megnyugtató a történeted mert én is valahogy így, vagy helyesebben legfeljebb így és ezen az úton tudom és tudtam mindig is elképzelni ebből az egészből való építkezést. szóval kvázi igazolva látom azokat a gondolatokat, elméleteket amik az elmúlt nagyjából tíz évben ezzel kapcsolatban a fejemben megfordultak. az már egy más kérdés, hogy egy másik szemszögből nézve kifejezetten aggasztó is tud lenni a sztorid, ha úgy akarom. ugyanis azon túl, hogy a te személyes példádon keresztül azt látom, hogy létezik egy számomra is értelmezhető, jól megragadható járható út, azt is látom, hogy ez az út (ami amúgy nyilván nem az egyetlen, de számomra mégis egyedül ez tűnik kézzelfoghatónak) egészen elképesztő erőforrásokat igényel, és el nem tudom képzelni, hogy valaha is volna elég kapacitásom ehhez. nem is értem, hogyan nem fáradsz el ebben teljesen. mindenesetre ez a legtanulságosabb történet számomra itt a búrán, és amúgy talán az egyetlen (már azok közül amiket elolvastam) ami mögött jól megfogható, többé-kevésbé tudatos stratégia van, és pont ez tetszik benne annyira.
szia heimweh.!
örülök, hogy használhatónak találod az írásaimat. sokat ad. — az ilyen pozitív visszacsatolás az egyik forrás, amiből táplálom a valóban ijesztően energiaigényes technikáimat.
másrészt viszont a technikákkal az van, hogy kitalálni egy jól működőt a legnehezebb része a projektnek. fenntartani is nehéz és nyilván nem is mindig van rá kapacitásom nekem sem. viszont ha már van egy technika, és tudom, mikor és hogyan kell alkalmaznom, akkor alkalmazom is. és az a helyzet, hogy minél többször használom, annál könnyebb, annál organikusabb a folyamat, egyszerűen azért, mert ösztönös reackióvá válik.
van egy rakás technikám, amit olyan régóta csinálok, hogy észre sem veszem jelenleg, ha csinálom, természetes reakcióvá vált — ezekre már nem kell energiát fordítanom. és önmagában ez a tudat is nagyon sokat dob rajtam meg az energiaszintemen, amikor éppen azon kontemplálok, hogy mi a szarnak ez az egész, minek szenvedek itt mindenféle kognitív krafttal, ha megint szar, még mindig szar.
nekem nagyon sokat ad az, hogy azt érzem, hogy van kontrollom, és képes vagyok irányítani, formálni a bennem hullámzó káoszt. az is egy technikám, hogy én olyankor kapaszkodok ebbe a tudatba, amikor éppen nem működnek egyéb technikáim. olyankor szedem elő ezt a tudást, hogy lehet, hogy jelenleg éppen képtelen vagyok menedzselni valamit, de egyébként millió meg egy dolog van, amit tudok, amire képes vagyok, amit én találtam ki és én tartom fenn, és én irányítom, és jól csinálom.
előfordul, hogy ezt ilyen szinten mantrázom, hogy elhiggyem, hogy tényleg van értelme.
nem is elsősorban arra gondoltam, hogy ezt az egész gépezetet mozgásban tartani nagy, vagyis túl nagy fáradtság, hanem ahogyan az elején utaltál is rá, megalkotni és aztán időnként karbantartani. elméletekből tele a padlás nálam, és idővel össze is kapcsolom őket, így jó esetben létrejön egy-egy szilárdabb halmaz amivel már lehet dolgozni. de lyukak folyton vannak a rendszerben, és ez, mivel amolyan szoftperfekcionista vagyok egyrészt megőrjít, de ami ennél sokkal rosszabb, elbizonytalanít, vagy akár teljesen le is bénít, és a következő pillanatban már azt érzem, hogy nem tudok szart sem erről az egészről, meg magamról. nyilván ez az egész, mint az élet maga is egy örökkön tartó tanulási folyamat, nem lehet egyszer csak becsukni a könyvet, cinikusan kirúgni magunk alól a széket és elégedetten felállni az asztaltól, hogy végeztem és mindent tudok, nem érhet meglepetés. folyamatosan építeni kell ezt a gépezetet, és aztán működésbe hozni és működésben is tartani ahhoz, hogy ez a kontroll-érzés amiről beszélsz, megmaradjon.
néha úgy érzem magam mintha egy elnagyolt elvarázsolt kastélyban lennék, ahol túl sok a szoba, az emelet, és a lépcső. nem mindig könnyű a megfelelő kérdést feltenni magadnak, és pláne nem könnyű a megfelelő választ megtalálni arra a kérdésre. ellenben elég egyetlen egy ponton hibázni, és máris félrevezetted magadat, és eltévedtél. aztán legfeljebb jó esetben este mielőtt nyugovóra térsz már sejted, hogy valamit majd ebből is tanulni kell. a lényeg, hogy számomra egyáltalán nem könnyű mindig tisztán látni, vagy sokszor látni is nehéz egyáltalán. márpedig ez nem az a program amit csak csinálni kell fáradhatatlanul, ezt jól kell csinálni ahhoz, hogy valóban működjön.
szóval a kellő mértékű józanság, éberség, intelligencia, és konstruktivitás nélkül aligha megy az amit te csinálsz. mindenesetre jó tudni, hogy ezek birtokában, illetve nyilván egy csomó egyéb összetevő segítségével MEGY!