Milán története

Milán vagyok. 21. éves, Zuglóban lakom. Hosszú ideje tudtam, hogy valami nincsen rendben velem. Nemrég kaptam meg a diagnózisokat. Bipoláris személyiségzavarral, depresszióval és súlyos evészavarral küzdök. Szeretném leírni történetem, hogy ezáltal is segíthessek a Búrára tévedőknek akik még nem állnak készen arra, hogy beismerjék maguknak problémáikat vagy esetleg szégyenként élik meg.

Ha címet kellene adnom a történetemnek akkor talán az lenne, hogy „családi átok”. Igen, nekem a család soha nem a megértést, az elfogadást vagy a békét jelentette. Inkább az ármánykodást, egymás kipécézését és persze a bántalmazást.

Anyai ágon örököltem a terheltséget. Anyám hosszú ideje mutat depressziós tüneteket, agresszív és nem tudja kezelni az indulatait. Persze semmit nem ismer/ismert el soha, hogy esetleg neki segítségre lenne szüksége. Az édesapja (anyai nagyapám) családja hatalmas terheltséggel bírt. Nagyapámék kilencen voltak testvérek 3 nők és hatan férfiak. A három nő pszichiátrián élte le életének nagy részét egy közülük ott is halt meg. A férfiak közül egyikőjük tragikusan fiatalon rákban halt meg a másik öten beleértve nagyapám is öngyilkosságot követett el. Leszármazottak között is többen követtek el öngyilkosságot és szenvedtek skizofréniában.

Anyám soha nem titkolta ezt előlem és a húgom elől. Nem akart minket megvédeni ettől. Sokszor mondta, hogy „ez van, kész”. Gyermekkoromtól kezdve azt éreztem baj van velem és a családommal. Gyermekkoromtól kezdve sejtettem, hogy nem vagyok rendben és, hogy talán én is örökölhettem valamit ebből. Soha nem tudtam jól aludni, sokáig nem is mertem, mert rémálmaim voltak és persze furcsa gondolataim, ábrándjaim. Ábrándjaimban rengetegszer megjelent a félelem, a halál, ez legtöbbször az én halálom formájában. 

Nem tett jót apám alkoholizmusa sem. Az állandó ordibálás, sokszori fizikai abúzus (volt, hogy meg akart fojtani egy ideggyenge, alkoholba fojtott dührohamában), az állandó sértegetések miatt már korán elkezdtem vádolni magamat. Undorítónak éreztem magamat. Megvetnivalónak. Sokszor sírtam. Talán azóta sem tudom miért. Persze ilyenkor jött anyám aki számára a gyengeség és az érzelmek kimutatása sosem létezett. Ezt ő persze sosem ismerte el, illetve magunk közt szólva mindig is éreztette, hogy élvezi a hatalmi felsőbbséget és, hogy átélheti valaki(k) felett azt a kontrollt amelyet soha sem tudott érezni gyermekkorában. 

Ha beszéltem az érzelmeimről zsarolt. „elmondom apádnak aztán majd megint elkapja a torkodat”, „tönkreteszed a testvéred életét” de a kedvencem az „el fogom érni, hogy a testvéred gyűlöljön téged, ott foglak bántani, ahol a legjobban fáj, hogy belepusztulj”. A húgom (aki szintén súlyos evészavarral küzdött és a mai napig lelki problémái vannak) számomra a legfontosabb. Talán az egyetlen valaki, aki megértett illetve mindig meghallgatott. Sokszor kérdeztem magamtól, milyen anya az ilyen, de azt a választ kellett adnom magamnak, hogy talán nem is anya.

Tehát a szenvedésem nem érdekelte de az apám szüleivel való harc igen. Nagyanyám és nagyapám sohasem kedvelték őt. Egy idő után ez egyre jobban kicsúcsosodott és eldurvult. Most fel lehetne tenni a kérdést, mik voltunk mi gyerekek ebben az egészben? Eszközök…Nagyanyám imád hazudni. A manipuláció nagymestere. Egyfolytában azt kellett hallgatnunk, hogy a szüleink és a házasságuk milyen és, hogy mi ezért lettünk ennyire elfuserált gyerekek. Persze az unokatestvéreinket egyfolytában az egekig magasztalta, hogy anyánk orra alá borsot törhessen.

Egyszóval a gyermekkorom igencsak hasonlított egy elcsépelt és rossz novellára ahol mindennapos a hazugság, a manipuláció, ha ezek nem működnek, akkor pedig jön az erőszak.

De még mindig kitartottam és hittem az álmaimban. Mert voltak. Ezután jött a középiskola. Az első héttől kezdve éreztem, hogy a suli nem nekem való, igazat megvallva közgazdasági szakközépiskola révén nem is csoda, hiszen soha nem állt közel hozzám ez a vonal, de hiába, az iskola rég múltú nagy iskola volt, Szolnok megye második legrégebbi iskolája. Így hát azt a döntést hoztam, hogy adok neki egy esélyt.

De sem az ottani diáktársak, sem a tanárok, sem az iskola nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Tulajdonképpen volt szerencsém megismerni és megtapasztalni, hogy mennyire demoralizált országban élünk. Az embereket anblokk mennyire nem érdekli mások szenvedése, problémái, mennyire szeretnek egymás alá tenni, ármánykodni stb. és még sorolhatnám. Mert sajnos erre kellett rá jönnöm. Az egész középiskola konkrétan az emberekbe vetett hitemet tiporta el.

Közben egyre mélyebbre süllyedtem a depresszióban. Próbáltam mindent, mindent! Eljártam több orvoshoz de sajnos rá kellett jönnöm, hogy a magyar egészségügyi rendszer, pláne vidéken, ahol éltem, mennyire hiányos és sajnos sok esetben inkompetens „szakemberek” foglalkoznak komoly lelki és testi problémákkal küzdő emberekkel.

Ezután egy olyan kapcsolatban menekültem, ami nem a szerelmen alapult. Én persze, azt hittem szerelmes vagyok, de nem. Nem voltam. Azt gondoltam, hogy ő majd kihúz a mélyből. A Mariana árok fenekéről, bár akkor már talán annál is mélyebben voltam. De ez nem történt meg. Talán mert igaz a mondás, hogy „segíts magadon és Isten is megsegít”, senki sem fog/tud/akar segíteni rajtad ameddig te nem akarsz segíteni magadon. Másrészt tetszett neki, hogy depressziós vagyok. Azt mondta tetszik neki a gyengeségem és a kiszolgáltatottságom szeret egy olyan kapcsolatban lenni ahol tulajdonképpen Ő a főnök a kapcsolatban.

Sokat gondolkodtam, hogy mennyire szívesen ujjászületnék egy másik városban, országban, bolygón akár univerzumban. Csak ne érezzem azt a fájdalmat, amit kellett. Bármikor a tükörbe néztem, utáltam magamat, a gondolataimat, egy idő után már nem is mertem tükörbe nézni. 

Az öngyilkosság, az alkohol és az önbántalmazás vagdosás, önmagam égetése formájában nap mint nap az életem része volt. Nem tudtam nem a halálra gondolni. Csak ez motivált, hogy túléljem az adott napot. Mindegy, mert úgy is halott leszek. Még érettségi előtt meg akartam tenni amikor a legnagyobb volt a stressz.

Aztán leérettségiztem, a kapcsolatomnak vége lett, felkerültem Pestre egyetemre és csak annyit tudok, hogy ma itt vagyok. A legszebb, hogy magam sem értem. Fogalmam sincsen, hogyan élhettem túl. Nem tudom. 

2020 decemberében elkezdtem intenzíven diétázni. ez odáig jutott, hogy 9 hónappal később már nem tudtam kikelni az ágyból. Anorexiám, bulimiám és intenzív evészavarom lesz amellyel sajnos a mai napig küzdök. Ahogyan az az igazság, hogy a depresszióval is. Sokszor a mai napig vagyok magam alatt. Néha meg tudom magamat győzni, hogy kikeljek az ágyból néha nem.

Az evészavarom kialakulása után annyira magam alá kerültem, hogy újra kezdtem önmagam bántalmazását. Azt amit érettségi után szépen lassan abbahagytam és eldöntöttem soha nem csinálok többet. De ismét visszajött. És még csak diagnózisom sem volt arról mi a franc bajom van. Fogalmam sem volt csak a szenvedés maradt. 

Aztán szinte reménysugérként jött a Firderikusz Sándorral készült interjúja és a Búra. Akkor döntöttem el, hogy befekszem a kórházba, mert tudni akarom mi a bajom. Tisztában voltam a családi terheltségekkel és a traumákkal de először mertem életemben őszintén mesélni róluk amikor befeküdtem a Nyírő Gyula Kórház Pszichiátriai Osztályára. 

2 hét bentfekvés után végül megkaptam a diagnózisomat amely most is itt van mellettem miközben ezeket a sorokat írom. Végre ennyim van. Ha néha úgy érzem is, hogy másom nincsen egy diagnózisom van. Tudom, hogy mi a bajom. Hogy nem vagyok földönkívüli még csak egy genetikai hulladék sem…csak depressziós.

Szeretném megköszönni a Búra létezését, hiszen végtére is ez motivált arra, hogy elmenjek és végre kiderítsem mi bajom van. 

Jó azt érezni, nem vagyok egyedül.