Juli27 — Gyógyulási történet nektek egy régi Búrástól!

Kívánom, hogy egyszer úgy legyél vele, ahogy én most.
Hogy kutatni kell emlékek közt. 

MPD-DID-s voltam (többszörös és disszociatív személyiségzavar), jó fasza kis keret, megágyaz egy csomó más dolognak. 
Rajtam kívül „még voltunk négyen” (és akkor hagyjuk a pluszegyfőt, aki nem én voltam),
és ezt úgy képzeld, hogy egyikük végletekig infantilis, minden hülyeségbe nyakig belemászó, másikuk akkora szorongó, hogy bármit tönkrevágott a mindent lebénító passzivitásával, harmadikuk ön- és mássorsrontó, pusztító harcos vagány 
negyedikük elvont, túlérzékeny és nem evilági. 

Valószínűleg soha nem voltam „normális”, úgy nőttem fel, hogy ugyanúgy természetes volt számomra, hogy – néha egymással vitatkozó – hangokat hallok a fejemben,
ahogy az is, hogy bizonyos eseményekre, ha megszakadok, sem emlékszem.

Mondhatod, hogy ez az egész tulajdonképpen szórakoztató.
Egy bibi volt vele:
hogy _nem_ _számíthattam_ _magamra_.
Soha.
És ez akkor jött elő az életemben elég durván, amikor elkerültem otthonról 18 évesen, egy másik városba, egyetemre.
Ahol aztán volt olyan, hogy hetekig nem keltem ki az ágyból. Csak fetrengtem a koleszban, napi egy üveg ásványvízzel és egy túrórudival, két év alatt lefogytam több mint húsz kilót. Ó a remek tanácsok! „Szedd össze magad!” Mivel? Hogyan? Minek? Lehetetlen volt.

Az első két évben mindenki cipőjét ismertem, senkinek a szemére nem emlékeztem.
Már az első félévben rektorira buktam. 
Én, aki világéletemben majdnem mindig kitűnő, de max 3-4 négyessel rendelkező tanuló voltam.
Nem tudtam, mi van velem. 
Nem értettem magamat.
Képtelen voltam akarni.
Anyámék „beszéltek velem”, és megkérdezték, mitől változnának meg a dolgok. Abba akartam hagyni az egyetemet, de azt nem engedték.

Pszichológus kéne, mondtam. Jó, majd beszélnek valakivel, mondták szemrehányással a hangjukban. Persze nem beszéltek az illetővel.

Aztán ahogy teltek a félévek, érdekes élmény volt, hogy pl vizsgázni menni olyan, mint a rulett.

Volt olyan, hogy elképesztő zsenialitásom hallatán a tanárnak tátva maradt a szája, 
volt olyan szigorlatom, ahol egyenrangú félként vitatkoztam a jelenlevőkkel,
máskor úgy blokkolt az agyam, hogy még a nevemre is alig emlékeztem.
Nem volt biztos recept: hiába tanultam egy vizsgára rengeteget, nem volt garancia a sikerre.
Azért ne sajnálj nagyon: a legnagyobb bajom az volt, hogy eleve elhatározni, hogy tanuljak, közel volt a lehetetlenhez.

És a többi dolog, tanuláson kívül?
Hasonló módon. Csak mert találkoztam valakivel, nem tudtam, mit fogok tenni.
Voltak bulik, ahol én voltam a hangadó, máskor magamba voltam zuhanva.

Soha nem fogom elfelejteni életem egyik legfájdalmasabb beszélgetését, ami tulajdonképpen nem is egy beszélgetés volt, hanem több, egymás után: benne voltam egy bandában, akik mind látták, hogy nyakig vagyok a sz*rban, és segíteni akartak nekem. Tényleg! 
És egymás után beszéltek a fejemmel:
LEGYÉL VÉGRE ÖNMAGAD,
ezt kérték, erre biztattak. 
Hogy merjem végre vállalni önmagam.
Hogy ne játsszam meg az eszem.
Emlékszem, ahogy zokogva magyarázom, hogy fogalmam sincs, ki vagyok.

Akkor még mindig nem tudtam, hogy milyen súlyos állapotban vagyok, de az már világos volt számomra, hogy nem elég, hogy nem számíthatok magamra, de így, ahogy vagyok, elfogadhatatlan és szerethetetlen vagyok mások számára.

Ebben az állapotban találkoztam Valakivel.
Nem ő volt az első valaki, akivel találkoztam, de a történetem szempontjából ő hozta az áttörést.

Addigra a kisbetűs valakik közül volt, aki szintén kért, hogy menjek el pszichológushoz, egy másik kisbetűs egészen odáig egyengette az utamat, hogy már meg is beszéltem időpontot az ő terapeutájával – csak éppen pénzem nem volt és nem mentem el.

Nos tehát, Valaki.
Valaki azért vált iszonyatosan fontossá az életemben, mert ő tette lehetővé a teljes környezetváltozást.
Kölcsönösen fülig egymásba ugyan, de őszinte is volt, és kb a harmadik közös esténken közölte, hogy vagy terapeuta, vagy felejtsük el egymást.
(Zsarolt a szemétláda, mondhatod. Szerelmes voltam, és nekem mindegy volt, csak maradhassak.)

Odaköltöztem Valakihez, és protekciósan bejuttatott egy Nagyon Jó Névhez. 
(Nem a Név a fontos, hanem az, hogy szoktak-e tőle emberek távozni 2-3 év után. Vagy mert egészségesek, vagy mert nincs értelme egymást tovább kínozni.)

Kb egy hónappal később volt meg a diagnózisom.
Nem sokkal később érkeztem meg a Burára.
Imádtam ezt a helyet.
Nem kellett megmagyarázni dolgokat, amit másoknak olyan fárasztó vagy reménytelen volt.
Rengeteg segítséget kaptam.
Mikor ki akartam dolgokból szállni, mikor úgy éreztem, nem vagyok képes, mindig ott álltak a többiek, mellettem.
Hihetetlenül fontos volt ez a közösség. A „régi barátaimhoz” semmi se kötött, nem értettek volna meg, egyébként nem is 

kerestek, nem hiányoztam nekik.
Mások pedig nem voltak, akkor még.

Közben Valaki tőlem távol kapott munkát, egyedül kellett élnem, reggel időben felkelni, munkába menni, azt valamennyire tisztességesen elvégezni, eleget enni, nem túl sokat inni, eleget aludni. És ebben mindig ott volt mellettem a Bura-banda, és amikor bevallottam valami hülyeségemet, kedvesen hátsón billentettek.
Alkalomadtán persze én is mást, mikor hogy volt. Tartottuk egymásban a lelket, vigasztaltunk, ejnyéztünk.
Még a diplomázni is a burásokkal indultam, ők szorítottak nekem.
Közben persze jártam a terápiára, egyénibe. Iszonyú kemény volt. Nagyon fájt. Rosszabb volt néha, mint „csak simán” betegnek lenni.

Egy év egyéni után már csoportterápiám is volt – többek között azért, hogy elsajátítsam azokat a szociális készségeket, amelyeket otthon, gyerekkoromban nem.
Emlékszem, mit mondtam a bemutatkozáson: azért vagyok itt, hogy gyerekeim lehessenek. Komolyan is gondoltam. 
Féltettem magamtól a gyerekeket. Azt akartam, hogy olyan anyjuk legyen, akire számíthatnak.

Két év és négy hónap.
Ennyi ideig tartott összesen a kezelés.

Közben olyan extremitásokkal, hogy volt úgy, hogy „kinnragadt” egy személyiségem fixen, 
máskor pedig valószínűsíthetően születés előtti vagy legfeljebb születéskörüli állapotig röpített vissza a regresszió, a saját kezemet sem ismertem meg, mikor a látóterembe került.

Sokszor csalódtam. Mindenben és mindenkiben, a legeslegtöbbször magamban. 
Meg kellett járni a poklokat. Mélyebb poklokat kellett megjárni, mint ahol a „normál beteg” állapotban voltam.

Össze kellett törnöm magamban mindent, darabokra, hogy újból felépíthessem önmagam.
Kellett hozzá egy terapeuta, aki mindig kicsit keményebb volt annál, mint amekkora az empátiája volt. 
Aki görcs nélkül elbúcsúzott tőlem a közös történetünk végén.
Jó munkát végzett. 

Egy évvel később volt az esküvőm. Aztán született egy csomó gyerekem. Zseniálisak! Néha nem vagyok elég jó anyjuk (kettőt is elhessegettem az előbb, arra hivatkoztam, hogy most nagyon fontos, hogy írjak Neked, burás testvérem), ilyenkor félkomolyan-félviccből mondani szoktam, hogy majd gyűjtök pszichológusra nekik. (Anyámékkal ellentétben én nem fogom őket harsányan kiröhögni, ha vmelyik bejelenti, hogy terápiára jár.) 

Amúgy éppen most tanulok egy új szakmát, közéleti szerepet vállaltam, új barátaim vannak, akik szeretnek és elfogadnak így, ahogy vagyok.

Még egy fontos dolgot szeretnék zárásul elmesélni:
emlékszem, mikor megálltunk egy cigarettára – az éppen brutálsúlyos anorexiából és depresszióból lábadozó – barátnőmmel, útban a csoportterápiánkra utazva.
Azt latolgattuk, hogy megéri-e meggyógyulni.
Nem, nem viccelek! Talán tudod is, hogy miért.
A mi „bolond” világunk tele volt színnel, szabálytalansággal, meglepővel, zseniálissal, különlegessel.
A körülöttünk élő ún egészségesek laposak voltak és siralmasan unalmasak.
Megéri? Megéri elveszteni a színeket, belesimulni az unalmasan egyhangú világba?
Akkor még nem tudtam, mi a jó válasz.
Nem az, amire számítottam.
Nekem nem olyan egészségesnek lenni, mint annak az embernek, aki soha nem volt beteg.

Az életem egyszerűen gazdagabb egy szelettel, egy árnyalattal, egy dimenzióval.
Most már számíthatok magamra. Képes vagyok keményen dolgozni. Célokat elérni. Hibákat kijavítani.
ÉS MELLETTE érzem-tapasztalom a színeket, a különlegeset. Az irracionálist.
Tehát a válasz: igen. Megéri.

Még ha „bele kellett halni a meggyógyulásba”, akkor is megérte.