Hogyan lettem bipoláris2

Update Amarilla jogos kérdésére, hogy ha 2011 óta többször is voltam szélsőségesen szuicid (szerintem több időt töltöttem halva, mint élve), akkor miért elégszem meg a bipoláris diagnózissal?

A válasz a következő:  a depresszió komplikált dolog, leginkább onnan tudja meg az ember, miféle, hogy mi segít rajta. A bipolaritáson segített a fázisprofilaktikum — a Lamolep –, de nem segített a szuiciditáson. Ennek részben élettörténeti okai vannak: a bipolárisok rendkívül érzékenyek minden stresszre, nekem az elmúlt években nagyon kijutott (elvesztettem a lakásom, az állásomból ki akartak rúgni a depressziómra hivatkozva (!!!), és más egyéb ügyek). A stressz azonban az élet része, még a nagy megrázkódtatások is, a kérdés nem az, hogyan kerüljük el, hanem az, hogyan tudjuk jól venni a kanyart. Én nem tudtam jól venni ezeket a kanyarokat, hiányzott egy alkatrész.

Végül most nyáron eluntam a saját szuicid életem, különösen, mivel a családomnak ez borzalmas terhet jelentett, és újra felvetettem a kérdést, nem lehetne-e kezdeni valamit vele. Még ki nem próbált megoldást javasoltak egy már kipróbált szerrel: anafranil-infúziót.

Örömmel jelentem, hogy az elmúlt két hónapban megváltozott az életem. Nem azon gondolkodom, hogy kötél vagy vonat, nem alszom egész nap, ki tudok menni a lakásból és nem tölt el rettegéssel egy boríték felnyitása vagy a gondolat, hogy fel kell hívnom a vízszerelőt. Semmiképp nem akarok a gyógyszerek mellett agitálni, mert minden szomorúság másféle. Annyi biztos, hogy az enyém olyanféle, hogy a nem SSRI, a régi iskolás antidepresszáns segít rajta, csak meg kell fékezni a vele járó mániát. Ha sokat beszélek és Istennek képzelem magam, majd szóljatok… Akkor beveszek egy extra Lamolepet. Alább az eredeti beszámoló.

***

Jelenleg 45 éves vagyok. Kb. 8 éves koromban kezdődtek a bajok, nem igazán emlékszem persze mindenre pontosan, de van néhány élénk emlékem. Orvoshoz csak 29 éves koromban kerültem. Ez nagyon sokat segített, de…

 

Kórház 1.

az első orvos egy nagy budapesti kórházban anafranilt írt fel. Fantasztikus változás volt. Az orvosnak beszámoltam róla, hogy valahogy jobban érdekel a szexualitás és aggasztóan gátlástalan vagyok néha; biztosított róla, hogy fordítva kéne hogy legyen, úgyhogy igazán csodálkozik.

A mániás fázis egyik jele a szexuális felelőtlenség. Ha az orvos ekkor észreveszi a jeleket, megmarad a házasságom.

Egy idő után átállított az akkor népszerű SSRI-ok egyikére (talán Seroxatra), mert panaszkodtam, hogy nagyon izzadok az anafranillal. 

Ugyanebben a nagy budapesti kórházban a pszichoterápiás ambulanciára is jártam. A fiatal terapeuta minden áron rám akart beszélni különféle problémákat, úgyismint péniszirígységet. A bipoláris hullámzást nem vette észre.

Orvos 2.

A következő pszichiáterhez öngyilkossági gondolatokkal fordultam. Folytatta a Seroxatot (Paxil néven), biztos, ami biztos, adott még hozzá Wellbutrint is. Nagyon kedvesen beszélgetett velem, egyáltalán nem panaszkodhatom rá, de széttárta a karját, amikor nem javult, hanem romlott a szuicid késztetés. 

Öngyilkossági kísérlet után két amerikai kórházat jártam be, ezekről már írtam. Az egyik egyszerű volt, mint a falus klotyó, orvos nem látott, a nővérek smasszerként funkcionáltak. A következő luxus zárt intézmény volt. Nem állítom, hogy jól éreztem magam, de visszanézve nem volt semmilyen tekintetben panaszra okom. Kivéve, hogy a bipolaritást nem vették észre, ugyanolyan szuicid állapotban jöttem ki, ahogyan bementem.

Orvos 3.

Egy budapesti kórházba vonultam be önként, erős szuicid késztetések miatt. Felvették az anamnézisem, végeztek velem egy Rorschach-tesztet, és a fiatal doktornő közölte, hogy borderline vagyok. Ezzel le is tudtuk a dolgot. Úgy jöttem ki, ahogy bementem, bár több érdekes emberrel összeismerkedtem, akik szintén szuiciditás miatt voltak bent. Azóta is szoktam gondolni rájuk.

Kórház 4.

A következő öngyilkossági kísérlet után egy budapesti kórházba vittek. Nagy örömömre teljesen békén hagytak, nem emlékszem, hogy láttam volna orvost. Egy kedves drogossal töltöttük az időt, míg kitisztultam valamennyire. Nekem ugyan kellemes volt, de lehet, hogy jobbat tett volna, ha rákérdeznek egy-két dologra, hátha akkor kiderül, mi a fenéért ölöm meg magam rendszeresen.

Terapeuta 2.

A következő kísérlet után másfél évig vallásos buzgalommal jártam egy terapeuta magánrendelésére, aki azután hirtelen Svédországba távozott. (Azóta visszajött és egy terápiás osztályt vezet.) A terápia során sokat megtudtam róla, a családjáról, a gyerekeiről, magamról kevesebbet, az végképp nem merült fel, hogy bipoláris depressziós lehetek, már csak azért sem, mert sem a gyógyszerekben, sem a betegségekben nem hitt, viszont erősen tanácsolta, hogy váljak el a férjemtől. Elváltam.

Terapeuta 3.

A következő terapeuta volt az egyetlen az életemben, aki tényleg segített. Nem beszélt magáról (még arról sem, hogy rákos), nem minősített, nem fejtette ki a szakmai hitvallását, de figyelmeztetett, hogy valószínűleg genetikai sérülékenység lehet a depresszió oka, tehát orvoshoz kell mennem, mert ő nem vállalhat gyógyszerezést. 3 évig jártam hozzá. Viszonylag hirtelen zárta le a terápiát — mint évekkel később megtudtam, azért, mert tudta, hogy heteken belül meg fog halni. De még csak nem is utalt erre. Azóta siratom.

Orvos 4.

Egy felkapott orvoshoz mentem, akinek az volt a filozófiája, hogy ha a gyógyszer nem segít, akkor még több ugyanabból. Így négy hónap alatt sikerült 800 mg/nap Efectinre feltornázni az adagomat. Semmivel nem lettem jobban, amit láthatólag személyes sértésnek tekintett. Annyi eszem már volt, hogy egy idő után nem mentem oda többet.

Orvos 5.

Felkerestem egy kórház vezető orvosát, aki biológiai orientációjú volt. Elég gyorsan megállapította, hogy bipoláris lehetek, és annak megfelelő gyógyszert írt fel. Valamivel jobban lettem egy ideig, de a Lítiumot utáltam a mellékhatásai miatt. Az orvos sajnos az első konzultáció után elvállalt egy külföldi állást (az vesse rá az első követ…), így ez a szál megszakadt.

Orvos 6.

Az életemben Terapeuta 3 mellett Orvos 6 játszott pozitív szerepet. A probléma az volt, hogy az illető egyben osztálytársam és barátom is, így — a szakmai etikának megfelelően — nem vállalta a kezelésem. Időnként viszont adott tippeket, hogy milyen gyógyszer az, ami talán jobban segítene. Egy különösen brutális szuicid hónap után kétségbeesetten felhívtam (megjegyzem, terápiában voltam máshol), Így kaptam Remeront, ami tényleg segített. A Remeron mellékhatásai következtében a vízháztartásom felborult, úgy néztem ki, mint egy felpuffadt alkoholista (sokan alkoholistának is véltek akkoriban). Az akkori hivatalos pszichiáterem (terapeuta 4) ez nem nagyon izgatta,

Terapeuta 4.

Ez a terapeuta egy fontos mottóval járult hozzá az életemhez (Maga tudja, miért teszi ezt saját magával), de amúgy eléggé unta a terápiát, mert jobban érdekelte a buddhizmus. Ennek megfelelően a bipolaritás nem keltette fel a figyelmét. Szuicid periódusban beküldött egy budapesti kórházba egy időre (ami szakmailag a helyes lépés, ha jól tudom). Ezen kívül csak írta a gyógyszereket, amelyeket Orvos 6 javasolt, amikor időnként kétségbeesésemben felhívtam, és beszámoltam a tüneteimről. 

Kórház 5.

A kórházban, ahová bekerültem, súlyos, kataton depressziómból némileg kizökkentett, hogy megdöbbenéssel láttam viszont Terapeuta 2-t. Rögtön elhatároztam, hogy itt jobb, ha nem járok pszichoterápiás foglalkozásra, mert a végén még arra is rábeszél, hogy adjam örökbe másnak a gyerekem. 

Maradtam inkább Orvos 7-nél, aki kórház 5-be felvett. Tekintettel arra, hogy önként mentem be, protekciós voltam, és nem demens, továbbá nem zaklattam senkit, a kórházban szabadon járhattam, ki is jártam dolgozni. 

Orvos 7

kétszer beszélt velem a 3 hét alatt, amit bent töltöttem. Világosan emlékszem, hogy az egyik beszélgetésen kissé megalomán módon viselkedtem, és csak úgy ömlött belőlem a szó. Orvos 7 viszont nem nagyon foglalkozott velem, a szobatársam egy idő után kibökte, hogy ő fizet (mi mást tehetnék? mondta). Sosem voltam jó az ilyen hálapénzes dologban. Kérdeztem Orvos 7-et, hogy járhatnék-e a magánrendelésére, de ezt elutasította. Nem fizettem. Nem is foglalkozott senki azzal, hogy szuicidból mániás lettem két hét alatt. Amikor úgy éreztem, hogy muszáj rendesen dolgozni, meg mosni a gyerekre, kimentem. Semmi nem változott.

Terapeuta 5

Úgy éreztem, végtelenül inkorrekt dolog volna megint Orvos 6-ot zaklatni, úgyhogy valaki más tanácsát kértem, aki ismét Kórház 5-be irányított, itt kerültem Terapeuta 5-höz. Rögtön láttam, hogy borderline vagyok szerinte, mert errefelé irányította a beszélgetést, és sehogysem akarta elhinni, hogy biológiai folyamatok játszódnak le, az egyre gyorsabb ciklusok mellett teljesen egyértelmű, hogy a hormonális folyamatok és a migrén is hatással van a hangulatingadozásomra, noha az is világos, hogy nem teljesen esik egybe a három. (Addigra már alaposan megfigyeltem magam, lévén, hogy más nem figyelt meg.) Mindenesetre türelemmel vártam, míg lejön a borderline-hipotéziséről, és egy pici rést nyit azon a meggyőződésén, hogy a dinamikus analízis a tuti az én esetemben. Miután látott nagyon lent néhány órán, arra jutott, hogy mégis lehet valami a biológiai ügyben. A fent nem tűnt fel neki, mert csak szokásos brilliáns önmagamat adtam (haha). A szuicid késztetés nem múlt. Az ingadozás erősödött, annyira, hogy nekem is teljesen nyilvánvaló volt, hogy hullámvasúton vagyok, nem beszélve szegény hozzátartozóimról.

Így hát szégyenkezve felhívtam megint Orvos 6-ot. Javasolta, hogy ha ennyire ingadozom, próbáljam meg a Lamolepet, annak nincsenek olyan durva mellékhatásai, mint a Lítiumnak.

Terapeuta 5 felütötte a gyógyszerkönyvet, mert úgy emlékezett, azt csak epilepsziára adják — de tényleg, adják már bipolárisra is. Így aztán maradtunk az Orvos 6 által javasolt Cymbaltánál és a szintén Orvos 6 által javasolt Lamolepnél. 

Ekkor voltam 43 éves. Kezdtem jobban lenni, de 15 évet nehéz már behozni.