Egy nárcisztikus szakács története

29 éves vagyok. A vendéglátásban dolgozom, szakácsként.

 

Általános iskolás voltam, amikor az öcsémnél kóros vérszegénységet (a leukémia egy enyhébb fajtáját) diagnosztizáltak. A szüleim előtte is hajlamosak voltak az alkoholfogyasztásra, de ezután az ivásuk már káros méreteket öltött, ekkor kezdett a családunk széthullani. Ez sok tekintetben negatív hatással volt rám (is).

 

Nárcisztikus személyiségzavarom van. Ez (nekem) azt jelenti, hogy képtelen vagyok a világot és benne bármilyen eseményt, személyt saját magamtól elvonatkoztatva szemlélni, feldolgozni.

 

Minden belőlem indul ki, mindig Én vagyok mindennek az oka, célpontja, mozgatórúgója. Féltékeny és kicsinyes vagyok, a kritikát, kudarcot nagyon nehezen viselem, ezért nehezen alakítok ki mély kapcsolatokat.

 

A „betegségem” velem együtt fejlődött, sohasem voltam „egészséges”. Már egész kiskoromban voltak ráutaló jelek, főként az extrém kudarckerülés. Pl. az óvodában nem voltam hajlandó rajzolni, ha nem éreztem úgy, hogy tökéletesen tudom ábrázolni a témát. Már akkor is voltak nárcisztikus személyiségjegyeim, amit a szüleim alkoholizmusa és a családi problémák csak súlyosbítottak.

 

Akkor kértem szakember segítségét, amikor már teljesen elszigeteltté es reményvesztetté váltam. Kikerültem az iskola jól megszokott közegéből, az ismerős arcok eltűntek, képtelen voltam a megszokott kereteken kívül a kapcsolataim fenntartására, vagy új közegbe való beilleszkedésre.

 

Amikor dolgozni kezdtem, az elszigeteltség érzése tovább nőtt, úgy éreztem senki nem ismer igazan, és Én sem senkit, de már nem is akartam. Elkezdtem Én is inni, hogy oldjam feszültséget és vigasztaljam magam. De ettől nem lettem boldogabb, és amikor már teljesen kilátástalanná vált a helyzetem és egyre komolyabban kezdtem foglalkozni az öngyilkosság gondolatával, úgy döntöttem, hogy segítséget kérek, mert ennél biztosan többre vagyok képes. Így jött a terápia.

 

Nincsenek szembetűnő tüneteim, első látásra legfeljebb kicsit visszahúzódónak tűnök. Egészen addig amig komolyabb beszélgetésre nem kerül sor. Nagyon nehezen nyílok meg, sok időbe telik amíg képes vagyok megosztani magam másokkal. Sokszor mondják, hogy „depressziósnak”, boldogtalannak látszom, még ha épp nem is érzem magam kifejezetten rosszul. Sértődékeny vagyok, nehezen viselem a kritikát.

 

A legnehezebben az önbizalomhiányt viselem, ami néha szinte megbénít. Az extrém kudarckerülés miatt kialakult bennem egyfajta „mindent vagy semmit” hozzáállás; ha nem lehetek valamiben a legjobb, akkor inkább meg sem próbálom. Ez az életem minden területére érvényes, legyen az munka, tanulás vagy emberi kapcsolatok.

 

Az emberi kapcsolataim általában felszínesek. Kevés ember van akinek látni engedem a valódi, gyenge, sérülékeny Énemet. Általában szerepet játszom, hogy jobban elfogadjanak. Félek attól, hogy ha valaki igazán megismer, nem lesz képes szeretni. Attól is, hogy megbántom az alkalmatlanságommal.

 

A terápia abban segített, hogy elkezdtem átlátni a problémáimat, felismerni a hibás működést, és most már képes vagyok változtatni rajta, és tudatosan élni. A kezelés alapfeltétele volt, hogy abbahagyjam az ivást, és ezt azóta is szigorúan betartom. Képes vagyok felelősséget vállalni, emberekkel beszélgetni, kapcsolatokat építeni, felnőtt módon működni. Ez jó érzés. Szakmát tanultam, találtam hosszútávú munkát, olyan közegben, ahol jól érzem magam. Ez is segít jobban elfogadni magam es tovább fejlődni, szakmailag es emberileg is. Az akkori Énem érzései es a mostaniak nem is hasonlítanak.