Cs története

1973- ban születtem.

9 éves voltam amikor először erőszakolt meg az apám, és 18 éves amikor utoljára tette ezt velem.18 évesen elszöktem otthonról, de sajnos két hónappal később megtalált az apám rendőr barátja G. Péter. Kész kőrözés volt ellenem, azzal fenyegettek, hogy beraknak a TV-be, ha nem megyek haza. Ez abban az időben volt, amikor Farkas Helgát keresték így, és én nem akartam a hírek élén szerepelni, inkább hazakullogtam.

Az apám ott akarta folytatni, ahol a szökésemmel abbamaradt, de -nem tudom honnan vettem a bátorságot- sikerült nemet mondanom. Nagyon hamar, már három hónap múlva vőlegényem volt, és rövidesen össze is házasodtunk, elköltöztem otthonról.

Az első férjem nagyon rendes volt, gyengéd, és megértő, csak elfelejtett szólni, hogy a fiúkat is szereti. Miután rajtakaptam egy férfival, elhagytam. 6 hónapig voltunk házasok.

Utána egy rémálom időszak következett -önigazolás- egyéjszakás történetek sorozata+ ital korlátlan mennyiségben. A nagymamám két hónap kérés után(fejezzem be)ultimátumot adott: vagy a züllés, vagy a lakhatás nála. Őt választottam. Szerencsére. Munkahelyet változtattam, ahol nemsokára megismerkedtem a második férjemmel.

Két év múlva összeházasodtunk, és 13 évig együtt voltunk. Ennyi sikerült, három éve külön élünk, mindkettőnk hibájából. Ma már tudom, hogy a bipoláris depresszió volt  a harmadik a házasságunkban. Hat éve kezelnek depresszióval, és három éve derült ki, hogy bipoláris vagyok.Arról, hogy a házasságunk tönkrement, a mindent megmérgező depresszió is tehet. A férjem sokáig elviselte a hangulaingadozásaimat, az akkor még kezeletlen állandósult rosszkedvemet. Aztán egy idő után belefáradt, és mire a depressziót kezelni kezdték, már volt valakije.Csak azért hibáztatom, mert nem szólt.

Elköltöztem albérletbe, egydül, mániásan. Jelentkeztem főiskolára, új életet kezdtem – majd én megmutatom! – felkiáltással. A vizsgadrukk mindent tönkretett, mániákusan akartam teljesíteni, aminek kudarcsorozat lett a vége. Az utolsó két vizsgát már le sem tettem. Akkor még halogattam, hogy majd a következő évben, ám nem lett következő év, abbahagytam az iskolát.  Elkezdtem vagdosni a karomat, fantáziáltam az öngyilkosságról, közben jártam a pszichiáterhez, és pszichológushoz, de nem tudtak segíteni. Addigra teljesen beszűkültem, csak a munkám tudtam elvégezni, a végén már azt sem.( Az tényleg a vég, a munkaterápia sokat segít nekem a mai napig is.) Kértem a pszichiáterem egy tiszta pillanatomban, hogy küldjön kórházba, mert én nem akarok meghalni, miközben arról fantáziáltam, hogy metró elé kéne ugrani. Zártosztályra kerültem, majd később nyílt osztályra, egy hónapot töltöttem kórházban. Ott feltépték a régi sebeimet, és meghintették sóval- fájt rendesen az apám viselt dolgairól beszélni.

Viszont a kórháznak köszönhetem az ESZTER ambulanciát, már 8 hónapja járok oda heti rendszerességgel. Családon belüli erőszak áldozatainak segít. Itt fel tudom dolgozni a múltam, itt megértették velem, hogy nem én vagyok a hibás abban ami velem történt gyermekkoromban. Elmúlt az állandó megfelelési kényszerem, már van ember akiben megbízom, s talán a legfontosabb: belenézek az emberek szemébe. 30 évig szemlesütve jártam, iszonyatos bűntudattal éltem.

Sikerült elérnem, hogy az anyámmal viszonylag normális kapcsolatom legyen, hetente egyszer telefonon beszélek vele. Az apámról immár 15 éve nem tudok, bár lehet, hogy ez a közeljövőben változni fog, hiszen ha minden igaz beperelhetem, talán nem évült el a bűncselekmény, amelyet ellenem elkövetett.

Szedem a gyógyszereim, mégis időről- időre visszaesek. Ilyenkor emelni kell egyik vagy másik tabletta mennyiségét, aztán megint jobban leszek, akkor lehet óvatosan visszacsökkenteni.

A múlt sötét, de már nem fenyegető; a jelen jó- járok a terápiára. S a jövő? A jövő még jobb lehet: egy per az apám ellen, ha sikerül.