Borderlány története3: Vidám másnap: öngyilkossági kísérlet után

Most már tisztább a fejem. Tele van az egész korterem – mind a tíz ágyban fekszik valaki. Öreg, középkorú, fiatal. Persze csupa nő. Nagy részük már felébredt, és csak kábán hever, bámul maga elé, vagy nézeget körbe, néhányan még alszanak. Mellettem egy totál beállt kiscsaj még mindig alszik. Valahonnan már órák óta szarszag terjed. Uh, eddig azt hittem tán a WC-ből, bár gyanúsan az ellenkező oldalról érződött áradni, de most, ahogy megfordult a kiscsaj mellettem, és a takaró részben lejött róla, látom is, hogy honnan jön – sajnos… Beszart! Jaj, jöjjön már errefelé valami nővér vagy ilyesmi. Nem értem, a többieknek nem tűnik fel? Na, végre itt van egy nővér. Azt mondja, mindenki mosakodjon meg a csapnál. Hát hogyne! A pisi alig száradt meg benne, én meg ott pancsoljak. Jó pofa! Nagyon jó pofa. Próbálom valahogy felhívni magamra a figyelmét, hogy szóljak a lány miatt, de hiába mondogatom, hogy „elnézést”, mint aki menekül bármilyen kontaktus elől, jön-megy, ellenőrzi az infúziókat, rázza fel a betegeket, és kiáltozza egész rikácsoló fejhangon, hogy ébresztő. Hát mindegy, ha így körbejárkál, majd észreveszi, én mindenesetre megpróbálok kikecmeregni innen. Még szerencse, hogy nem hagytam, hogy elvegyék a ruhámat, így nem olyan mindent kilógató szörnyű korházi hálóing van rajtam, mint a többieken. Annyira szánalmasan fest mindenki – mármint biztos én is… Na, végre észrevette a… problémát. Totál ki van akadva. Most legalább szerencsére kiment – gondolom elment valami kellékekért. Mindenesetre így megúszom, hogy a pisis csapban kelljen pancsolnom. Kitámolygok a folyosóra. Elég hervasztó: mállik fal, büdös van, szörnyű, a test fedésére alkalmatlan kopott, a kórház bélyegzőjével – mint valami kokárdával – ellátott pizsamákban gyűrött arcú, kócos emberek botladoznak.

  Jön az ügyeletes orvos. Vizit. Mindenkit beterelnek a kórtermébe, a doki pedig ágyról ágyra jár, és kérdezgeti monoton, érdektelen hangon – persze jó hangosan, valójában majdnem kiabálva, ami nem indokolt, hiszen nem a geriátrián vagyunk… -, hogy ki mit csinált, ami miatt behozták. Sokan panaszáradatba kezdenek, de vannak, akikből nem lehet értékelhető választ kihúzni – vagy mert még annyira kábák, vagy mert nem óhajtják megosztani, mi volt/van velük. Azért a szarnak kell ezt itt mindenkinek az egész rohadt kórterem előtt elmondania? Persze lehet, hogy úgy gondolja, hogy minden embernek vállalnia kell a tetteit, és az azzal járó felelősséget. Bár nem hiszem, hogy gondolkodik ilyesmin. Talán nevetséges, hogy így kiakadok ezen. Megcsináltam. Itt vagyok. Vállalnom kell. Különben meg leszarom! Inkább döglöttem volna meg!

  Egy pszichológussal is el kell elbeszélgetnie mindenkinek. Megmondom, hogy köszönöm már van nekem egy pszichiáterem, ám, és egyébként is rendkívül készségesen kimentem magam. Na, persze ez nem ilyen egyszerű, azért csak kell beszélnem egy rendkívül hidrogén-szőke nőcivel. Igazán összeszedett vagyok. Komolyan! Teljesen bedobom magam. Érzem, hogy tisztára elbűvölően mosolygok, ami meg is teszi rá a maga hatását: helyes, kedves, értelmes lánynak tart, aki pusztán hirtelen felindulásból bevett tegnap egy pár nyugtatót. Vagy valami ilyesmi.

  Szóval mehetek is?! Hát ez gyors volt. Megszámoztak, mint valami rabot. Aszongya a zárójelentés, hogy 19725124 az epizódszámom. Epizódszám?! Szóval én a kórház Belgyógyászati és Klinikai Toxikológiai Osztályáról szóló sorozat tizenkilencmillió hétszázhuszonötezer-százhuszonnegyedik epizódjában voltam szereplő. Ez, ha a TV-ben menne, olyan Vészhelyzet-szerű sorozat lenne magyar módra – neveletlen doktorurakkal és hidrogén-szőke pszichológusokkal, na meg problémásabbnál problémásabb betegekkel, akiket természetesen a halál mezsgyéjéről próbálja minden erejével visszahozni a jól összeszokott, kapcsolatait tekintve szövevényes, orvosi gárda – sőt team (tííím). Mondjuk, a gyomormosásokat élesben nem mutatnák, és akkor ez egy egészen felkapott kis teleregény lenne. Nem is, teledráma! Igazi zaftos szappanopera.

  Mindenesetre azt írják, hogy a statusomban érdemi fizikális eltérés nem észlelhető, a diagnózisom: „Intox. med. /Seduxen/ et alc., Depresszio”. Érdekes, de kétségtelenül rendkívül disztingvált megfogalmazása ez a halálvággyal (?) járó gyógyszerre piálásnak. Nagyon ügyes. Ezek az orvosok aztán igazán értenek a fogalmazáshoz! Állítólag tudatom feltisztult, az intox szövődménymentesen lezajlott, éber vagyok, orientált és suicid gondolatom nincs. Hát ezt meg honnan tudják?! Nem kéne ennyire mindenhatónak hinni magukat, drága dokikáim! Na persze, nekem ugyan mindegy. Azért klassz lehet így az élet, hogy mások gondolatainak a tartalmát olyan egyértelműen kimerik jelenteni, hogy még írásba is adják az  aláírásukkal együtt. Én még a saját gondolataimmal sem vagyok az esetek többségében tisztában, pláne nem a másokéival… De hát, biztos velem van a baj. Na, végül pedig azt írják psych. cons. után emittálhatnak, vagy mi. Gondolom, hazaengedhetnek.

Úgyhogy el is indulok. De egyszerűen nem tudok ellenállni a kísértésnek, hogy föl ne hívjam a Katona Évát. Végül is, az is itt van a zárójelentésben, hogy: „Kezelőorvosánál jelentkezzen.” Ennek igazán kénytelen vagyok eleget tenni. Persze ők lehet, hogy nem egészen így értették, de iszonyúan nyomaszt ez az egész ügy. Tutira utál már engem a Katonaéva. Végül is nem lennék meglepve. Enyhén túllőttem a célon. A faszér vagyok én ekkora egy állat?! Muszáj vele találkoznom! Fölhívom.

  Már várta a hívásomat. Sőt, ő is akart hívni, de csak egy kicsit később. Ez igazán jól esik. Persze kissé neheztel rám, de megbeszéljük, hogy találkozunk. Ennek nagyon örülök. Annyira jó, hogy ilyen rendes hozzám!

  Eléggé izgulok persze, hogy mit mond majd, meg most akkor azért egy kicsit se utál-e, meg ilyenek. A szívem úgy ver, hogy majd kiesik. Ott van. Látom. Alig bírok egy köszönést kipréselni magamból. Öregem, nincs is hangom! De nem is olyan dühös. Azt hiszem, inkább csak elkeseredett. Pedig én ezt nem akartam. Persze azért lehet, hogy mégis? Mármint nem konkrétan azt, hogy elkeseredjen, hanem hogy fontos legyek neki, és ezt valamilyen módon – egyértelműen – ki is mutassa. Ez manipuláció? Én tényleg vágni akartam, és nyugtatóra inni, és nem miatta… Mindenesetre, végül is, be kell, hogy valljam, jól esik, hogy most így törődik velem. A fák alatt sétálunk, és én egészen megnyugszom. Beszélgetünk. Sokat. Annyira rendes… Én meg annyira önző vagyok…

  Azt mondja, hogy be kéne feküdnöm valami pszichoterápiás cuccba, ahol ő is dolgozik. Ez azért egy kicsit durva. Befeküdni valami diliházba? Persze, pszichoterápia, az más, hogyne! Értem én, de azért mégis… Gondolta a fene, hogy ennyire zakkant vagyok, hogy diliházba kell mennem! Na persze tény, hogy rohadtul érzem magam egy ideje, de ez azért sok. Ráadásul, mit mondok az anyáméknak? Kitérnek a hitükből – már, ha van nekik egyáltalán… Ez talán a legdurvább az egészben – mármint elmondani nekik. Tiszta gáz!  Közben a Katonaéva meg csak mondja, hogy ő lesz az orvosom, meg szép helyen van az egész, és nem egy ilyen zártosztály jellegű dolog. Meg hogy nyár van mindjárt, egyetem akkor ugye nincs, meg veszteni valóm sincs. De persze, ez az én döntésem. Ő ugyan nem erőltet semmit. Kvázi: neki mindegy. Hát, ezt persze sejtettem. Azért fontos volt ezt hangsúlyozni, úgy látszik. Nem mondom, kedves! O.k., nem mondja szó szerint, de ezt érezteti. Vagy én éreztetem magammal, és csak vetítek… Na, elég! Hagyjam már abba ezt a paranoiát! Most mit mondhatna? Csak azért mondja, hogy neki mindegy, mert nem akarja, hogy az ő döntése legyen. Nekem kell vállalni… Igen, tudom. De akkor is, ez szarul esett. Különben pedig, mit érdekel engem, hogy számít-e a Katona Évának, hogy én mit csinálok?! Én tényleg tiszta beteg vagyok. Jobb, hogyha befekszem: Hátha normális leszek végre. Igen. Be kell feküdnöm. Már most tiszta szarul vagyok megint. Úristen!

  Szóval, megmondom, hogy döntöttem, és befekszem. De azt mondja, tudnom kell, hogy mit akarok elérni, valamilyen elérendő célokról beszél, amiket ki kell tűznöm. Terápiás célok. Nekem kell őket kitalálnom. Szóval akkor ezen gondolkodjam?! Hogy mit akarnék elérni?! Hát egyszerűen csak egy kicsit kevésbé szeretnék ilyen iszonyú szarul lenni. Vagyis hát, valójában szeretnék boldog lenni. De nem tudom, egy ilyen befekvés erre van-e.  

  Azt mondja a Katonaéva, hogy eljön értem reggel kocsival, és majd ő odavisz. Szóval akkor tényleg fontos vagyok neki?! Megölel! Olyan jó illata van. Szeret! Most már tuti! 

Na, ezt megcsináltam! Most itt állok, és be kell adagolnom a családnak, hogy az okos, jól nevelt, kedves kislányuk egy agybeteg idióta állat valójában. Ez nagyon gázos. Inkább mégse feküdnék be. De! Más kiút nemigen látszik. Igen. Vállalnom kell! Előbb inkább elmondom Márknak. Felhívom. Találkozunk. 

  Tisztára ki van akadva, amikor meghallja, mit műveltem tegnap. (Csak tegnap lett volna? Olyan, mintha már hetek teltek volna el azóta.) Ez azért nagyon durva. Beadagolni valakinek, aki szeret, hogy előző nap jól öngyilkos lettél. Először el sem akarja hinni. Persze elhiszi, csak mégsem. Érthető. Végül kicsit lehiggad, és igazán olyan szeretettel van irántam. Csak hát nagyon rossz neki. Az is, hogy valamennyire bűntudata van, amiért tegnap, mikor kiakadtam, elment, meg ilyenek. Azt hiszem, hiába mondom neki, hogy annak legfeljebb minimális köze van a dologhoz, és az is legfeljebb annyiban, hogy épp tegnap este csináltam, és nem mondjuk ma. Egyszerűen szarul vagyok. Totál függetlenül attól, hogy összeveszünk-e vagy sem. Tiszta szar neki ez az egész. Egyáltalán hogy bírja ki mellettem? Nem értem. Én tutira otthagytam volna már magam. Persze ott is próbáltam hagyni. Igaz, nem elég intenzíven. Ha-ha-ha. Ez persze rohadtul nem vicces. Mindenesetre, nagyon jó, hogy Márknak fontos vagyok. És úgy megnyugtatott. Komolyan. Szerinte, ez az egész nem olyan cikis. Egyszerűen végre vállalnom kell magam. 

  Persze, azért nem valami egyszerű ügy ez. Tisztára be vagyok szarva. Márk hazajön velem. Szerencsére a Kati állandóan a Zolinál alszik, úgyhogy most sincs itthon. Felhívom végre az anyámékat, de komolyan remeg a kezemben a kagyló.  Egy csomót csöng. Jaj, csak ne legyenek otthon! Igen! Ez az! Még egyet csöngetek, és annyi. Hirtelen az anyám szigorú „Tessék”-ét hallom. Tök röhej, hogy mindig s minden körülményben tisztára ugyanúgy mondja azt, hogy tessék. Akár esik, akár fú. Örül, hogy hívom. Hát nem sokáig fog örülni…  Mindentelbaszó van a vonalban. Jó vicc, nem mondom. Végül kénytelen vagyok kinyögni a dolgok állását. Kuss a vonal végén. Azt kérdezi, hogy lehet ez. Mármint, hogy lehet az, hogy idáig fajultak a dolgok, amikor ő még csak nem is tudott semmiféle lelki problémámról, meg ilyenek. Hát, mit tudom én! Mondok mindenfélét, hogy az egyetem meg hasonló gyenge szövegeket, de hát valójában én sem igazán tudom. Hallom a hangján, hogy nem tud mit mondani, és iszonyú szar neki. Rohadt ciki ez az egész. Minek próbáltam mindig úgy csinálni előttük, mintha normális lennék? Gondolom, Lili miatt. Hogy, ha már ő… legalább én legyek tökéletes. Hát, végül is, ez reális válasznak tűnik. De most ez, a probléma szempontjából, már kicseszett mindegy. Szóval jól megszívtam. Persze most mindenki kilesz, hogy ez van, na meg – gondolom – egy világ dőlt össze bennük. Ezt jól megcsináltam, nem mondom! Most megint jópofizhatok, hogy megnyugodjanak. Hiába, úgy látszik én már csak így tudok boldogulni. Állandó színészkedéssel. Iszonyú bunkóság ez azért tőlem. Ez az egész. De tényleg. Miért nem tudok erőt venni magamon, és normális ember lenni végre? Nem értem. Azt mondja az anyám, ahogy apám hazaért, beülnek a kocsiba, és idejönnek. Hát persze! Csak ez hiányzik! Nem bírnék a szemükbe nézni. Mondom neki, hogy a Katonaéva majd értem jön, és minden rendben lesz, higgye el, és valójában már egész jól vagyok. Na de, nem hülye az anyám! Mégis sikerül lebeszélnem róla, hogy azonnal jöjjenek. Abban maradunk, hogy felhívja a Katona Évát. Ez a megoldás persze totál megfelel nekem. Úgyhogy, mondom is, hogy tegyük le gyorsan, és hívja hamar, hátha a telefon később fölébresztené a gyerekeit. És igen! Lerakta! Ezt eddig megúsztam. Klassz. Egész jól lettem. Egy iszonyú nagy kő esett le a szívemről.

Tudnám, hogy akkor meg mit kattogok még mindig ezen? Na persze most is biztos én vagyok az ügyeletes gonosz, amiért megkészültem, és ide jutottam – tekintet nélkül szegény anyámra…Én mindenesetre az anyám sebzettségét meg érzékenységét – sőt azt, hogy vannak egyáltalán érzelmei – csak abból sejtem, hogy a szobájuk csukott ajtaján csomószor áthallatszott az a szívszaggató zokogása apám nyugtató duruzsolásával vegyülve. Mintha tök más emberek lennének, mint akikkel együtt élek, és akik igazából a szüleim. Lehet, hogy bemennek a szobájukba, és ott így átváltoznak valaki totál mássá, mint akik valójában. Vagy épp fordítva, mikor kijönnek a szobából, akkor változnak át, és igazából olyanok, mint ott a hálószobában. Az egész olyan, mint valami mese. Mintha valami gonosz boszorkány megátkozta volna őket, hogy csak a szobájukban lehessenek valódiak, amint kilépnek fásult, önző házaspárrá változnak. Lehet, hogy én is el vagyok átkozva. De én nem akarok ilyen életet. Nem kell senki szánalma. Mármint, persze annak örülnék, ha a Katonaéva a sebzett kisgyereket akarná pátyolgatni bennem, de hogy a leendő férjem vagy a barátaim… Vagy? Nem, nem akarom! És nem akarok olyan se lenni, mint az anyám. De olyan, se mint amilyen vagyok!