A gyógyuláshoz szeintem hozzátartozik az is, hogy az ember olvas, tájékozódik.
Az én legfontosabb és legnagyobb jelentőséggel bíró olvasmányaim:
Thomas Harris: Oké vagyok, Oké vagy
Erich Fromm: A szeretet művészete
ROBIN SKYNNER I. JOHN CLEESE Hogyan éljük túl a családot?
M. Scott Peck: Úttalan utakon
Bálint Mihály : Az őstörés
Eric Berne: Sorskönyv
Eric Berne : Szex a szerelemben
Játszmák nélkül – de ezt már jóval, jóval később
Victor Frankl – konferencia az egzisztenciálterápiáról – fantasztikus volt, ez is elindított bennem egy jó irányt!
Most legutóbb – ezen a nyáron – mertem először kézbe venni a Mérgező szülőket (írta: Susan Forward) – főleg az utószava volt fontos nekem. na, ebbe belebetegedtem, de most már jól vagyok!
Nálam az olvasás és helyzetfelmérés és helyzetfelismerés – és némi pánik – után a pszichológus következett – Tündérhegy és magánterápia, aztán pszichológia tanulás…
A terápiában az első lépcsőfok szerintem az, hogy az ember időt kap arra és lehetőséget, hogy elmondja valakinek, hogy mi történt vele.
Nagyon nagy dolog, ha az ember már képes rá, hogy beszéljen róla. Én 32 évesen voltam rá képes először. addig csak magamban hordoztam a fájdalmat.
Az ember végre beszélni képes olyan rettenetekről, amikről nem beszélt még soha senkinek talán.
Vagy beszélt, de nem figyeltek oda rá. Nem értették meg, hogy az micsoda fájdalom.
A terápiában valaki odafigyel rá – talán életében először.
Aztán az ember megtanul közelebb kerülni az érzéseihez – legalábbis velem ez történt. Az elfojtott, nagyon fájdalmas érzésekhez. Azok a felszínre kerülnek. szép lassan csak – óvatosan, egyenként, – és az ember egyszercsak ráérez arra, hogy milyen az : hagyni, hogy fájjon, és sírni.
Sírni, sírni, sírni. Eszméletlen fájdalmas. De muszáj. Mert ha nem sír az ember, akkor depressziós lesz, vagy pszichoszomatizál, megbetegszik, netán öngyilkossági gondolatok gyötrik – holott ha egy jót sírna, aztán bedagadt szemekkel elaludna, és másnap kicsit elgyötörten ébredne – nem dőlne össze a világ – sőt, talán kicsit megkönnyebbülve is érezhetné magát.
Az igazság az, hogy baromi sokat kell sírni ahhoz, hogy az ember aztán kicsit valóban megkönnyebbüljön.
Én először a terapom előtt sírdogáltam, aztán ráéreztem, hogy mit is kell csinálni, és otthon magányomban már egész ügyesen tudtam sírni, zokogni.
Először nem volt könnyű – nálunk a családunkban szégyen volt a sírás! – de aztán ráéreztem arra, hogy mikor jogos a sírás, és hogy mennyire fontos ez.
A terapomnak egyszer azt mondtam: most nincs időm sírni, most nincs időm kiborulni.
Erre azt mondta, hogy ez olyan mintha betenném a kulcsot a zárba, és utána nem fordítanám el, mert nem lenne rá időm.
Én bizonyos helyzetekben még most is tudok sírni, pedig sokszor már azt hiszem, hogy nincs több könnyem, annyit, annyit sírtam.
De bizony, még mindig van könnyem…
A sírás nagyon fájdalmas, de nélkülözhetetlen kelléke a gyógyulásnak, az előrébb jutásnak.
Aztán ha már sokat sírtunk – lehet az embernek kicsit összekapargálnia magát, és elkezdeni lezárogatni a múltat. Amit persze baromi nehéz lezárni, mert hát hogy is lehetne múlt nélkül élni???
Ezért aztán ez is marha hosszú folyamat. Nem is lehet talán észrevenni, amikor ez a folyamat elindul – azt meg még kevésbé, amikor befejeződik…
Mert persze a múlt még újra és újra betör a jelenbe és még mindig és még mindig lehet találni régi fájdalmakat és kezeletlen sebeket…
Szóval, ezek itt mind évekbe telnek. A fájás és sírás, és a jövőbe tekintgetés is…
És nem nagyon lehet lépcsőfokokat kihagyni.
Ha a jó terap fogja az ember kezét, akkor azért túl lehet jutni rajta.
és akkor egyszer csak kimosolyog a nap a felhők mögül…
és az ember elkezd ráérezni a saját erejére, és arra is, hogy szeretni jó, nem is olyan borzalmas, mint ahogy a családjában tanulta, és egyszercsak talákozik valakivel, aki szereti őt úgy, ahogy van, – és az akkor nagyon jó!!!!!! – sőt, hihetetlen, és fantasztikus!!
és akkor az ember a végén merészel eltávolodni a szüleitől és a saját életét élni, a saját érzelmeit élni, és a saját szereplőit megválogatni a saját maga által rendezett színddarabhoz, az életéhez, ami már talán többé nem tragédia, és nem is komédia, hanem egy normális élet…
nagyon furcsa ám…
és nagyon jó 🙂 🙂
Úristen!
Érzem, hogy eljuthatok idáig.
Csak ne engedjék el idő előtt a kezem.
Köszönöm
Úristen!
Érzem, hogy eljuthatok idáig.
Csak ne engedjék el idő előtt a kezem.
Köszönöm
Megátkozlak a lelki szabadság fénykorával!
Kiegészítés: kb. 8 – 9 év telt el a bejegyzésem óta.
Azóta újabb felismerésekkel gyarapodtam:
a férfi és nő kapcsolat, a házasság, borzasztóan nehéz, mindenkinek.
Annak, aki lelki sérült, még nehezebb, mert az egészségesektől „félünk” – ösztönösen is olyat választunk, akinél valami nincs teljesen rendben – de ha az ember résen van, és időben kér szakmai segítséget, akkor a kapcsolat javítható, gyógyítható és mindkét fél előnyére válhat egy ilyen kapcsolat.
Muszáj növekedni, folyamatosan változni, felmérni a kihívásokat és megbirkózni velük.
Nálam ez egy nagyon, nagyon hosszú folyamat…
Már külföldön éltem, családot alapítottam, amikor flashback-jeim támadtak egy klasszikusan elfojtott traumával kapcsolatban – kamaszkoromban apám dührohamában egyszer rámtörte az ajtót a fürdőszobában, és brutálisan, a fejemet előtte jól odaverve a kád széléhez, ruhástul a kád víz alá nyomott…
Ezt a traumát aztán még zeneterápiába vittem… és sikerült is átdolgoznom, elengednem…
Micsoda megkönnyebbülés.
Aztán jött a másik megkönnyebbülés: mi a fene van a férjemmel? Miért van a sok félreértés, és az, hogy olyan nehezen kommunikálunk, hogy sokszor nem együttműködő, hogy érzéketlen és csak a saját világában elmerül? És hogy nem veszi észre, hogy mennyire szenvedek, és párterápiás beszélgetéseken képes csak megnyílni valamennyire?? – hát, Aspergeres.
Enyedi Ildikó filmje, a Testről és lélekről, óriási erőt és bíztatást adott, hogy lehet két nagyon különböző és sérült ember között is egy szeretetteljes kapcsolat.
Igen, látom a férjem jó oldalait is – és mivel most már látom és ismerem a családi hátterét, értem az ottani szörnyű traumákat is… – és tk. megkönnyebbülés, hogy Aspie és nem nárcisztikus, nem pszichopata.
És mivel a családi hátterünk egyikünknek sem egészséges, ezért ezek a kapcsolatok végtelenül megterhelőek és kimerítőek…. nincs mit tenni, nagyon limitálni kell őket… Tavaly döntöttünk először úgy hogy magunk maradunk karácsonykor – mert engem csak megbetegítenek a családtagjaink, szó szerint.
És hát be kell ismerni: borzasztóan fájdalmas folyamat kizárni a mérgező és egészségtelen családi kapcsolatokat – mert hát ki marad végül??
Most úgy érzem, egy sivatagban bolyongunk, de hogy nincs más hátra, ezen a nehéz időszakon át kell verekednünk magunkat.Teljesen tisztában vagyok vele, hogy még óriási út áll előttünk, hogy érzelmileg egy kellemesebb légkört teremtsünk az otthonunkban és barátainkkal.
Sajnos mérgező barátokból is van elég – akik felismerve gyengeségeinket, saját patológiájukat hozzák ide… – ezektől is meg kellett szabadulni, és helyet készíteni más, egészségesebb kapcsolatoknak – amelyek meg persze másképpen frusztrálóak a maguk nemében, hiszen idegenek és szorongatóak, mivel sosem voltunk egészséges érzelmi közegben…
Mégis, az eszemmel tudom, hogy ezek visznek előre, és ezeket a szorongató és kényelmetlen kapcsolatokat választom – csikorogva, nehézkesen, botladozva haladunk ezen az úton, tele szorongással – mert mit mondjak, ha azt kérdezik, hogy – és mit csináljunk, ha …..
Természetesen szorongok vendégségben, és akkor is, ha vendégeket hívok magunkhoz…
De csinálom, és most már a gardróbomat is tudatosabban állítom össze, és a konyhában is nagyon igyekszem… Óriási feladatok ez egy nőnek, aki sosem tanulta ezt otthonról….
De hát mindent a gyermekemért – és a házasságomért.
Óriási megkönnyebbülésemre a gyermekem jól érzi magát az egészséges barátai közelében – és jó esélye van rá, hogy belőle ne váljék egy szorongó, önmagában bizonytalan felnőtt…. én azt szeretném, ha neki a normális lenne a normális.
Utam közben meg- megállok, vissza-visszatekintek, és elámulok milyen út van már mögöttem.
És ilyenkor új erőre kapok – a kisebb és nagyobb sikerektől…
Minden morzsát, minden apró sikert felhasználok, hogy erősítsem magam…
Énektanárhoz járok, ami teljesen terápiás, és a férjem is felbátorodott, és másfél év elteltével már ő is érzi, hogy a technikája csiszolódik. Ebben támogatom őt és dícsérgetem, és tudom, hogy a művészetekkel való foglalkozás óriási személyiségfejlesztő lehetőségeket hord magában…
Hát, így. Lassan, araszolva, folyamatosan lecserélve a rosszat kevésbé rosszra, és egyre jobbra…
A ruhatáramat, az edényeimet, bútoraimat, – és igen, a baráti és családi kapcsoalatainkat is ….
Az elvesztett vér szerinti családot barátokkal pótlom – magyar anyanyelvűekkel, hasonlóan sérültekkel és intelligensekkel, akik elhagyják mérgező családjukat és szeretetetteljes pótlókapcsolatokat keresnek…
itt vagyunk egymásnak. hálistennek ilyenek is vannak…
Már tudom, hogy sikerülni fog talpon maradni… Szocializálni is, és igazi, lelki, megértő, mély barátságokat is megtartani…