Kislány korom nyarait egy bányászfaluban töltöttem. Volt a faluban kuglizó, művelődési ház és még sokminden. Volt ott vegyesbolt, a művelődési házban mozi, egy gyönyörű templom, ahonnan nem akartam kijönni. Ragasztószag fogadott a kicsi cipész műhelyben és turkálhattam a kartondoboz törött tölcséreiben.
Minden emlék szép ma, pedig a gúnár sokszor megcsípett, és megkergettek sokszor a falubeli gyerekek. A nagyim volt a kocsmáros, csak nekem állt a világ, az összes bányász a haverom volt és nevén neveztem minden piát.
Autót nem is láttam, talán ha egy volt, szekéren döcögött a nép, vagy a lábán gyalogolt.
Mostanában, így az 52. születésnapom előtt, sokat gondolok arra, milyen volt az élet azelőtt. Jöttek, döcögtek felém az életesemények én zsákokat nyitottam nekik, voltak jók és voltak szerények. Aztán újabb zsákok nyíltak, a nevük rossz és kellemetlen, aztán még egy olyan is nyílt, melynek neve ELVISELHETETLEN. 14 éves koromig a rossz zsákba alig pakoltam, a jó zsákok egyre nyíltak, számukat már követni sem tudtam. De az élethez kapott utibatyum valahol lyukas volt, és bele sem került minden, pár dolog helye üres volt. 14 éves koromban egy pedofil rám talált, és nekem nem ugrott be akkor, semmilyen erre vonatkozó szabály. Szorosra kötöttem hát a fekete zsák száját, még nevet sem adtam neki, hisz kislány voltam akkortájt.
Múltak az évek, születésnapok jöttek, fejlődött a világ, az életesemények már nem szekéren jöttek.
Minden érzelem patakocska a medrében csordogált, sírtam, nevettem, huncutkodtam, és barátom volt boldogság. Ha kisiklott valami, gyorsan a helyére tettem, mert nem lehetett várni, csak egy sínpár volt a színen. A rossz történésekből a jót mindig kiszűrtem, nem féltem, nem jajgattam, a kelleténél többet.
A férjem, a gyerekek tőlem vártak mindent, helyt kellett állnom, szaporán, tettre készen.
Aztán meghalt a nagyim. Aki életem kincse volt, hiszen az apám elhagyott, az anyu meg intézetbe adott. Nem ment a zsákolás, a fájdalom patak kiöntött, s az árterületen volt a vidámság, a jókedv az öröm. De be kellet csukni idővel a zsák száját, és meg kellett tisztítani a berozsdásodott öröm forrást.
Jöttek az események, nem lehetett várni, az élethez a batyut új szerszámokkal kellett ellátni.
Aztán a kislányom találkozott az úton egy pedofillel, ő 9 éves volt, és szabályokkal felszerelt. Kezdtem a világot nem megfelelőnek tartani, a fekete eseményeket ki akartam iktatni. Nem tudtam szabályozni, a dühöt, a haragot, és kinyílt a zsák, az a 14 éveskori bevarrott.
Úgy robbant bennem, mint egy taposó bomba, elindult a harag szabályozhatatlan folyama. Ezt követte mindjárt a kétségbeesés, hogy hogyan lesz tovább, az élet túl nehéz. Felszakadt a seb a munkahelyi zaklatásról, és beugrott egy emlék egy villamos platójáról. Előre nyomult az is, mikor két órát álltam egy liftben, sötét volt, szomjas voltam és nem voltam egyedül, nem bizony, ott sem.
Nem akartam fényt, a madarak ne csiripeljenek, hallgasson mindenki, legyen csak nyugalom és csend.
Hát pesze. Még mit nem. Jött a következő sakkfigura. Megtaláltam az édesapám, aki 2 éves koromban tett lapátra. 20 évig kerestem, mert azt hittem hős forradalmár, most meglett, megtaláltam! Éljen! Hipp-hipp hurrá! Te jó ég! Mit találtam? Egy mérgezett almát? Forradalmár igaz, meg festő, meg házitanár. De valami van ott, a másik oldalon.. .. Nem az nem lehet, …. A kislány 11 éves volt….
Vége! Ne tovább! Ezt már nem akarom! De muszáj viselni, a szellemet a palackba vissza nem dughatom. Fájdalom? Igen. Gyűlölet? Jöhet. Harag? Pláne. Van okom rá bőven. A mosolyt eltettem, szükség rá úgysem lesz, éltem az életem felszakított sebekkel. Persze az életesemények gyorsvonaton jönnek, nem időzhet a sínpáron egy feldolgozatlan lelet. Támogatást kerestem, segítséget, tanácsot felkerestem hát a legjobb barátom. De hol van? Elköltözött? 25 évig istápolt, erőt adott mindig, mikor nekem már fogytán volt. Minden rosszban megláttatta velem a jót, vele együtt tettük a sebekre a gyolcsot.
De hol is van? Ahol lakott, kicsinyke gyülekezet, temetésre készülnek egy életnek vége lett.
58 éves korában egy szívroham vitte el, zokogni akartam, de nem szakadt fel egy hang sem.
Visszaballagtam a házasságomba, a fájdalom folyó kiöntött, a szorongáspatak táplálta. Iszaposak lettek az árterületen lévő szenzorok, a vonat kisiklott, az eseményhalom lepotyogott. Kezdtem volna őket szépen sorba rakni, meg szortírozni, meg zsákokba rakodni. De a zsákok mind valahogy be voltak varrva, csak a bánatzsák tátongott újabb töltelékre várva. Kapott is eleget, minden ott torlódott, akármi történt, a jó róla lehasítódott. Egy szamurájkard a jókat sorra levagdosta, mindenből csak a rossz jött ki, eltűnt az élet napos oldala. Az ágyat nyomtam csak éjjel is meg nappal, nem ettem, nem ittam, a depressziómban tocsogtam. A sötét szobában a szenzoraim iszapban, kapaszkodó kéne, mint egy fuldoklónak a folyóban. A férjem volt mellettem, s én nyújtottam a kezem, de ő lesöpörte magáról, és jól leteremtett. Takarítsak menten, én vagyok a világ lustája, ő katonás rendet vág azonnal, itt nincs szükség orvosra.. A mosnivalóról beszélt, meg vasalni is kéne, és ha nem főzök neki mindennap, miért is segítene? A könnyek mind a maradék szenzorokra csurogtak, bedugult az agyam, az idegsejtek nem dolgoztak. Erősödött bennem a halál utáni vágy, a munkahelyemen semmit nem értettek a kollégák.
Mindig sír ok nélkül, pedig olyan jó dolga van, szép lakás, autó, a gyereke meg Svájcban. Bármerre is kopogtam a maradék erőmmel, az ajtók becsukódtak, egy kilincs sem rezzent.
Na jó legyen. Bár még nincs itt az ideje, találkozom a kaszással, az gyógyír lesz mindenre. Megoldásnak mást nem tudtam választani, a világnak az nem kell, aki nem tud a földről felállni. Felvonszoltam magam egy virtuális hegyre, s lenéztem a hegyről a tátongó mélybe. A lábamra kötött bilincs, mely az agyam szüleménye, kezdett húzni lassan, le, oda a mélybe. Felnéztem az égre, épp elállt az eső, egy szivárvány készült kinyílni, de színeit takarta egy felhő. A felhő az elmémben, mely rátelepedett mindenre, mely azt próbálta elérni, hogy tegyek lakatot mindenre.
A szivárvány megszólalt. Csodálkoztam nagyon, a látásom tompa… de mily élesen hallok!!
Azt mondta, erre nekem semmi keresnivalóm, az erdei ösvény arra van, és útjelző táblákat adott. Volt köztük megértés, meghallgatás és vigasz, határtalan erő, mely biztat és nyugtat.
A nyomasztó dolgok tábláit az elmémből kiszedte, helyükre újakat festett, s a félelem folyót a medrébe terelte. A szorongás patakhoz is volt egy két szava, feladatot adott, mely csitítja, nyugtatja. Az életeseményeket újra sorba rakta, a kisiklottakat besorszámozta. Kezdtek a jó zsákok újra kinyílni, mert volt egy titkos kulcsa, mi mindenkihez illik.
Ki volt ő? Megmondom. Egy orvos a diliseknek, mert ugye gyagyásak, akik épp képtelenek. Elvárás az van, de segítség hozzá minek, boldogulj te magad, vagy ha nem, dögölj meg!
Összeszedtem minden maradék erőmet, a szivárvány meg vitt, a gödrökre pallót tett. Neki dőlhettem, ha támaszra szorultam, és megfogta a kezem, míg naphosszat zokogtam.
Vége lett. Vége a keserű napoknak, de fel kellett építeni az új élethez új várat. Nem csak téglából, szavakból, reményből, csillogó szemekből, illatokból, fényből. A zene az mindennapi fontos sebtapasz és sétálni nagyokat, várhat a konyhai kupac. A mókuskerék csavarján kicsit szorítani kell, hogy lassabban forogjon, mert pihenni is kell. Az életesemények azok, amik sohasem állnak meg, de az életet nem cipelni, habkönnyű is lehet.
Hogy honnan tudom? Ma már másként élek. Túl vagyok a sejtenkénti teljes építésen. A szenzoraimról az iszapot az unokáim mosták le, a barátnőm segített, mézet tett az ecetes üvegbe.
Sikerült az átállás, már nem a szakadék felé megyek, s akitől a legtöbbet kaptam, lám egy vadidegen. Egy ember volt mellettem, aki fehér köpenybe bújt, de nem akármilyenbe, alatta szivárvány lapult.
Az életesemény vonatom még mindig ezerrel közeleg, de újra tudok szortírozni, egy perc alatt rendet teremtek. Ma minden gyorsabban megy, mert pillanatok alatt döntök, nem fecsegek sokat, a haragot meg törlöm. Hogy honnan van az erőm? Minden nap csak több lesz, mert szeretetfa csemetét nevelget a szívem. Egyre csak nő bennem, és holnapra még több lesz, hisz nem bánthat már senki, ha magamat szeretem.
Az emberi gyarlóságra, a hibákra képlet van, csak behelyettesítem a változókat, és az eredmény máris megvan. Élek, újra élek! – és nem is akárhogyan! Találok jót mindenben, egy percben, egy éjben, egy napban. Nincs már oly esemény, melyből ne tanulnék sokat, nincs már olyan érzés, mely túlzásokra ragad. Egyensúly a titka a csodás életnek, mindenből egy kicsit, a lottó ötös is stressz!
Most szekérre ülök, s nem bánom ha előznek, nekem nem sürgős semmi, mindent alaposan megnézek…