Megküzdeni az életünkkel, az életünkért

azt hiszem egy túlélő vagyok….még akkor is,ha nagyon sokszor nem így gondolom….anyunak ikerterhessége volt, de csak én születtem meg……a köldökzsinór 4szer volt a nyakamra tekeredve…..voltak szív problémáim….többszöri kísérlet után is itt vagyok…..sztem nem játszom többet az életemmel…..nehéz, de elviselem h itt vagyok….és igyekszem jobbá tenni magamat (is)

szívszorító, de egyben jó érzés is volt olvasni. Mindig tiszteletet ébreszt bennem, amikor azt látom, hogy valaki igazán elkötelezetten küzd a születése előtti, utáni, vagy későbbi súlyos általmak következtében összegyűlő lelki a problémáival és kitartóan , tevőlegesen törekszik a változásra.

Nem szoktunk a pszichoterápiában és pláne egy ilyen tanácsadás során senkeinek semmi biztosat ígérni, csak valószínüségeket. Annyit talán itt mégis mondhatok, hogy én személy szerint nem láttam még olyat, hogy annak, aki ilyen elkötelezetten, hosszú távon, külső segítséget is igénybe véve törekedett a változásra, ne sikerült volna a céljai irányában továbbjutnia.

Két dolgot mondanék csak ehhez. 1. A megjelölt szép általános célt érdemes kis konkrét célokra lebontani és pontosítani, mert úgy jobban észre veszi az ember a haladást. 2. Az esetleges visszaeséstől, megtorpanástól nem szabad megijedni, mert ezek gyakran és természetszerűen velejárnak a változással. Ugyanoda sohasem lehet visszajutni, ha az ember egyszer már továbblépett, habár lehetnek ismétlődő élményeink és cselekedeteink. Az öngyilkossági veszélyt illetően viszont nem szabad kockáztatni semmilyen ismétlődést, még minimális valószínűséggel sem. Ezért biztos stratégiát kell kidolgozni ellene, akkor is, ha már egészen biztos benne, hogy soha többet nem akar ilyet tenni – illetve annál inkább.

Jó, hogy elindult és ezt megosztotta itt, üdv. Éva