Amikor a vagdosás droggá válik

A vágás és én szimbiózisban élünk egymással.Ha valami negatív ér,csak hazajövök,befekszem az ágyba, amgamra húzom a takarót,és álmodozok azon,hogy ártok magamnak,majd pedig vágok is.Sokszor maga az előkészület is olyan izgalmas!Ahogy meglátom a pengét,ahogy kicsomagolom,s ahogy végigszántom vele a kezem…De nem is kell negatívnak lenni egy dolognak,sokszor a késztetés van,csak egyet,de aztán mégegyet,aztán megint csak mégegyet vágok.Ezt még megvágom,ezt is,ezt is,ezt is.S alig birom abbahagyni. Teljesen más állapotba kerülök s ez nem feltétlen rossz. Én szabályszerűen boldog vagyok,hogy van nekem a vágás.Ő az én kis barátom.

kedves…

 

akár jól esik, akár nem, a vagdosás, miként más, ismétlődően jelentkező önsértő, önkárosító viselkedésmódok is, mindig rendelkeznek valamilyen feszültségoldó funkcióval.

Abban lehet különbség, hogy ezt valaki mennyiben éli meg szubjektíve is „kellemesnek”. Olyan ez, mint az alkoholistáknál, van, aki az ízét is szereti az italnak, van, aki útálja, de mindkettő egyformán iszik. A vagdosók annyiban vannak jobb helyzetben, hogy nem kapcsolódik ehhez még egy kémiai függőség is, és ami még fontosabb, hogy nem jellemző rájuk az u.n. „tagadásos védekezés” , nem mondják, hogy „á, nem vágok én annyit, kikérem magamnak, hogy ezt rám fogják ! ” A probléma felismerése és tudatos vállalása az első lépés a változás iránti elköteleződés felé.

A bord. személyiségproblémákkal élő személyek esetében azért olyan gyakoriak az önsértő és más önkérosító viselkedémódok, beleértve a kémiai és más függőségeket is, mert fokozott az érzelmi sérülékenységük és ráadásul hiányos az érzelemszabályozási képességük is. Ezek az öndestruktív megoldásmódok alkalmasak lehetnek átmenetileg ennek a hiányos készségnek a pótlására (persze hatalmas áron!), ezért olyan nagy a veszély az ilyen megoldásokra való rátanulásra. Aki már sokszor csinálta, ellenállhatatlan kényszert vagy vágyat érezhet az ismétlésére, minél többször, annál inkább. Ezért nem mindegy, meddig vár valaki a változás iránti elköteleződéssel, viszont sohasem késő!

Szerintem nem szimbiózisban, hanem egy súlyos függőségi viszonyban él a vágással, olyannyira, hogy hasonló módosult tudatállapotba kerül a hatására, mintha kémiaifüggősége lenne.

Ennek a megváltoztatására rendkívüli elköteleződésre lenne szükség, és úgy látom,az ehhez vezető motivációk még túl mélyen vannak ahhoz, hogy változtatni akarjon. Első körben arra lenne szükség, hogy édesanyja és barátai szörnyülködésétől függetlenedve higgadtan végig gondolja, milyen előnyei és hátrányai származnak rövid illetve hosszú távon abból, ha ebben a függőségben benne marad. Lehet, hogy édesanyja jobban szorong a következmények miatt, mint Ön, és esetleg neki (is)szüksége lenne segítségre, vagy családterápia közösen.

Nálunk ilyenkor előbb egy motiváció feltáró szakaszt iktatunk be és csak akkorkezdünk a terápiához, hogy ha az elköteleződésnek legalább arra a szintjére eljut aszemély, hogy őszintén és mélyen „akarja akarni, hogy ne vágjon”. Ilyenkor feltárjukgátló tényezőket is, adott esetben az édesanya szorongását és emiatti túlzottbeavatkozását a szabad döntésbe, és megpróbálunk neki is segíteni (vagy családterápiás jellegű segítség beiktatásával kettőjüknek együtt).

 

Vélemény, hozzászólás?