Pszichodinamikus terápia

A pszichodinamikus terápia központi kérdése, hogy hogyan jelennek meg a tudattalan folyamatok az ember viselkedésében. A pszichodinamikus terápia célja, hogy a kliens megértse és tudatosítsa, hogy hogyan befolyásolja a múlt a jelen viselkedést. A pszichodinamikus megközelítés képessé teszi a klienst, hogy felismerje a megoldatlan konfliktusokat, a régi rosszul működő kapcsolatokból eredő tüneteket, melyek az életvezetési problémákat okozzák.

A pszichodinamikus terápiák különböző változatai a pszichoanalitikus elméletből nőttek ki, és a klinikumban a problémák széles körében alkalmazzák őket.

A pszichodinamikus terápia a modern terápiák között a legrégebbi (Freud pszichoanalízise volt az első változata), az alapjául szolgáló elmélet az emberi fejlődésről és kapcsolatokról kifinomult és jól megalapozott.

A pszichodinamikus terápia története

A pszichodinamikus terápia a pszichoanalitikus elméletben gyökerezik. A pszichoanalízisnek négy fő elmélete van, a freudi, az ego-pszichológia, a tárgykapcsolat elmélet és a szelf-pszichológia, melyek mind hatással voltak a pszichodinamikus terápiára.

A freudi pszichológia Sigmund Freud munkájára épít. Freud a XX. század elején írta le elméleteit, melyeket strukturális modellnek is neveznek. Az elmélet lényege, hogy az id, azaz az ösztönén (tudattalan) szexuális és agresszív energiáit az én (ego) – az ösztönén és a külső valóság között közvetítő funkciók készlete – szabályozza. A védekező mechanizmusok olyan ego-konstrukciók, melyek a fájdalom minimalizálását és a pszichés egyensúly fenntartását szolgálják. A felettesén (szuperego), mely ötéves kor és a pubertás között alakul ki, bűntudaton keresztül kontrollálja az ösztönén késztetéseit.

Az ego-pszichológia a freudi elméletből származik. Hívei a valóság elvárásaihoz illeszkedő ego-funkciók erősítésére és fenntartására összpontosítanak. Az ego-pszichológusok az egyén védekező-, alkalmazkodó- és a valóság ellenőrzésére vonatkozó képességét hangsúlyozzák.

A tárgykapcsolat elméletet először brit pszichoanalitikusok körvonalazták, köztük Melanie Klein, W.R.D. Fairbairn, D.W. Winnicott, és Harry Guntrip. Az elmélet szerint az emberek állandóan alakulnak a körülöttük levő „fontos másokkal” való kapcsolataikban. Életcéljaink és küzdelmeink lényege, hogy fenntartsuk kapcsolatainkat másokkal, ugyanakkor el is különítsük magukat tőlük. Az én és a mások gyerekkorban kialakított belső reprezentációja jelenik meg később, a felnőtt kapcsolatokban. Az emberek a régi tárgykapcsolatokat ismétlik újra és újra, hogy uralják azokat és felszabaduljanak alóluk.

A szelf-pszichológia Heinz Kohut nevéhez köthető. Kohut megfigyelte, hogy az én – a szelf – azt jelenti, hogy az ember hogyan észleli a saját magával kapcsolatos tapasztalatait, azokat az – általában másokkal megélt – tapasztalatokat, melyek fenntartják a szelfet, és meghatározzák az énről való képet és az önbecsülést.

A négy pszichoanalitikus iskolának saját elmélete van a személyiség és a pszichopatológiák alakulásáról, különböző pszichoterápiás módszereket alkalmaznak, és eltérőek a terápiák indikációi és kontraindikációi is. A pszichodinamikus terápia több ponton is különbözik a pszichoanalízistől: nem tartalmazza valamennyi pszichoanalitikus technikát, és nem kiképzett pszichoanalitikus tartja. A pszichodinamikus terápia rövidebb, és az ülések gyakorisága kisebb, mint a klasszikus pszichoanalízisben.

Rövid pszichodinamikus terápia

A hosszú pszichodinamikus terápiában felvállalt gyógyulási, változási folyamat jellemzően legalább két évig tart. Ez azért van, mert a terápia célja gyakran az, hogy megváltozzon az egyén identitásának vagy személyiségének egy része, vagy hogy egy fontos érzelmi fejlődési fázist integráljon a személyiségbe, amit eddig nem sikerült, mert a kliens leragadt az érzelmi fejlődés egy korai szakaszánál.

A rövid pszichodinamikus terápia képviselői szerint bizonyos változások gyorsabb folyamattal is elérhetők, vagy egy kezdeti rövid beavatkozás olyan változási folyamatot indíthat el, mely nem igényli a terapeuta állandó bevonását. A rövid terápia központi eleme, hogy a terápiának egyetlen fő fókuszának kell lennie, szemben a hagyományos pszichoanalízissel, ahol a szabad asszociáció a gyakorlat. A rövid terápiában ezt a fókuszt egy kezdeti értékelő folyamat során alakítják ki az első ülések során, és a kliensnek és a terapeutának meg kell egyeznie róla. A fókusz a legfontosabb problémákra irányul, így strukturálja a terápiát, és azonosíthatóvá teszi a terápiás célt. A rövid terápiában a terapeutának viszonylag aktívnak kell lennie, és a terápiás ülés fókuszát a fő kérdéseken kell tartania. Ha megvan ez az egyértelmű fókusz, akkor viszonylag rövid idő alatt lehetővé válik az értelmező munka, mert a terapeuta csak egy körülhatárolt problématerülettel foglalkozik.

Ma viszonylag kevesen végeznek kizárólag pszichodinamikus terápiát, de a legtöbb terapeuta használja a pszichodinamikus elméletek elemeit, amikor megfogalmazza a kliens problémáit akkor is, ha más technikákkal (például kognitív-viselkedéses módszerekkel) dolgozik.

//