A kényszeres bőr tépkedés elsőfokú ismertetőjele a bőr ismételt tépkedése addig a fokig, amíg az kárt okoz. Általában az arc az elsőfokú tépkedési hely, de a CSP vagy dermatillomania (érzelmi egyensúly vesztés okozta bőr tépkedés) a test bármely részén előfordulhat.
Az ebben a betegségben szenvedő betegek tépegethetnek normális bőr variációkat, szeplőt, anyajegyet, sebhelyet, pattanást, heget, de tépkedhetnek bármilyen, mások által nem érzékelhető dudort, _bőr rendellenességet_ is. Többnyire a körmüket, fogukat használják ehhez, de van hogy csipeszt, ollót, tűt, bármit. E tevékenységük eredményeképpen okozhatnak maguknak vérzést, kisebb-nagyobb sebeket, olykor maradandó elváltozást. Számtalan hegesedés az eredmény. A dolog paradoxonja az, hogy mivel nem következik be a kívánt eredmény, újra és újra jön a késztetés, hogy nem elég jó, még jobbítani, igazítani kell. Jelen van egy kényszerű tökéletességre való törekvés is. A betegek zavart, szégyent és kontroll nélküliséget éreznek.
A folyamatot jelentős feszültség, erős viszketés, erős késztetés, kényszer előzheti meg, utána pedig megkönnyebbülés, elégedettség, egyfajta jó érzés észlelhető. A kényszer voltaképpen az impulzivitás féken tartását szolgálja, inkább kompenzáló, mintsem primer jelenség. A cselekedet énidegen és a szorongás csökkentését szolgálja. Gyakoriak a különféle rituálék, az idõtartam is változó. Vannak hosszabb epizódok, vagy napi többszöri, pár-percesek.
A betegek szeretnék elérni, hogy a bőr, a köröm, a haj rendezett, sima és tökéletes legyen. Órákat állnak a tükör előtt, keresgélve a legapróbb hibát, amit meg lehet szüntetni annak reményében, hogy elérjék a tökéletes eredményt. A dolog paradoxonja, hogy a végén minden próbálkozásuk ellenére rosszabbul néznek ki, pont azon sérülések következtében, amit maguknak okoznak. Az előfordulás két alapvető típusa különböztethető meg: – az ún. fókuszált (ez a klasszikus), amikor a csillapíthatatlan vágy következtében a pszichés nyomás nő, a beteg túl aktív, kizárólag erre a cselekvésre koncentrál, majd utána ellazulás következik be, – a másik típus pedig az ülő/szemlélődő, transzhoz hasonló állapotban bekövetkező, (pl. tévézés, olvasás, telefonálás, tanulás, közbeni) aktivitáshiány, unatkozás miatti bőr tépegetés. A páciensek többsége tagadja a következményes fájdalmat. 98% megpróbál ellenállni a sürgető késztetésnek, kesztyűt visel, esetleg ráül a saját kezére, vagy próbál kézimunkázni. Mindezek a kísérletek azonban általában sikertelenek. Ez a viselkedés lehet egy tudatos válasz a feszültségre vagy depresszióra, de lehet egy tudatalatti szokás is. A betegek próbálják eltakarni a sérüléseket, sebeket öltözködéssel, kozmetikázással, kerülik a szociális helyzeteket, hogy mások ne lássák, mit maguknak okoztak. Sok esetben házon belül maradnak. Kinézetük alapján maguk is csodálkoznak, hogy miért képtelenek az abbahagyásra.
A CSP-nek vannak olyan OCD vonatkozásai, amik nagyon hasonlítanak más OCD betegségekhez. (Testdiszmorfofóbia, anorexia nervosa, trichotillomania, bulimia nervosa, kényszeres vásárlás, antiszociális személyiségzavar.) Egy tanulmány kimutatta, hogy az OCD betegek 23%-ánál és a BDD (testkárosító) betegek 27%-ánál a CSP is jelen volt. Ez a kényszerbetegség gyakran társul csökkent impulzuskontrollal. (Pl. gyermekkori viselkedési zavar, felnõttkori antiszociális viselkedés, szuicid kísérletek.) Bár a CSP nem számít önálló betegségnek, a kutatók úgy gondolják, hogy a bőr tépkedést, mint önálló betegséget kell már kezelni. Genetikai eredete is lehet. A cselekedet kiváltója, az agy kémiai működésének zavara.
A gyógyításnál hatékony lehet a viselkedés terápia és a szokás megváltoztató terápia is, attól függően, hogy mennyire tudatos a probléma. Két lépésben zajlik a kezelés. Először – a beteg megtanulja megfigyelni, hogy mik azok a helyzetek, események, amelyek kiváltják ezt a cselekvést, másodszor – a beteg megtanulja, hogy hogyan alkalmazzon helyettesítő viselkedést válaszként ezekre a helyzetekre és eseményekre. Alkalmazhatók rossz szokást gátló fizikai eszközök is. (Stimulációs kontroll.) Ezek nem adnak fizikai lehetőséget a kényszer cselekvés elvégzésére.
A képzeletbeli _helyzet előhívás és az arra adott kényszer válasz megelőzés_ akkor alkalmazható, ha a beteg már tudatában van a kiváltó helyzeteknek és javulást mutatott a stimulációs kontroll alkalmazásban. Ennél a betegségnél nem a tradicionális pszichoanalízis bizonyult hatékonynak, hanem a tudatos viselkedés terápia. (Cognitive Behavioral Therapy CBT) A viselkedés korrigáló terápia feladatait naponta kell végezni. Ugyanolyan automatikusnak kell lennie, mint a százszor, ezerszer ismételt kényszer cselekvésnek. Erős akarat és kitartás kell az eredményhez. Sok betegnél a terápia is feszültséget keltő, ezért meg sem akarják próbálni a kezelést. Sok OCD-s beteg hajlamos csak a gyógyszeres kezelésre támaszkodni. Azonban azok a betegek, akik csak gyógyszerezéssel voltak kezelve, 90%-ban visszaestek. Ezzel szemben a CBT módszerrel kezelt betegeknél sokkal kisebb a visszaesési mutató.
A komoly javuláshoz, a gyógyuláshoz a legfontosabb, hogy legyen motiváltság, nagyon fontos a kitartás és a megfelelő hosszúságú rá szánt idő.
By Frederick Penzel, Ph.D.
Plusz itt egy másik dokumentum is tőle, aminek szintén az OCD a témája:
http://www.ocdottawa.com/documents/Inositol-And-OCD.pdf
Köszönjük 4dimnek!
Döbbenetes, hogy mennyire magamra ismertem amikor a tüneteket olvastam…
Én meg a lányomra. 🙁 9 éves.
Jelenleg is tépkedem a számon a bőrt. Már apró kis sávokban vérzik. Ez nem újkeletű. A transzos variáció gyakori.
Régebben is, véresre tépkedtem a számon a bőrt, sebes volt már szinte. Szüleim akkoriban ezt a következőképp kezelték, anyám: Mi bajod már megint? Semmi. De tudom, hogy valami bajod van. Semmi. Majd ott hagytam őket. Utáltam, hogy rám néztek és látták, a számon, komoly jelei voltak. De a kényszer, ha ez az, megmaradt. Szorongtam mindig is. Kezdetben ment a köröm rágás aztán egyszer lett kb 1 hétre műkörmöm, amit nem lehetett rágni … utána azt leszedtem olyan szörnyű volt, a körmöm megerősödött, annak a rágásáról leszoktam de a körmöm melletti bőr részt és véresre tudom szedni.
Illetve a szám, azt máig is. Igen, az ember zavart, szégyelli amit csinál, de nem tud vele kezdeni … egyszerűen muszáj!
Anyám következő beszólása így hangzott: ha még egyszer meglátom, hogy a szádhoz emeled a kezed szájba váglak. Megijedtem, féltem többet nem mentem ki vele tv-t nézni, egyedül néztem benn.
Aztán az apám is megismételte hogy szájba vág.
Onnantól kezdve belülről kezdtem magam szétszedni. Gondoltam, elrejtem majd. A fogaimmal, addig-addig, véres köpetek mentek a wc-be, mindezt megbújva csináltam, ne vegye észre senki és nem is foglalkoztak velem.
Hiába ment mindez belül nem maradt észrevétlen. Újra: ha még egyszer meglátom, szájba váglak.
Én egyre jobban szorongtam és egyre jobban csináltam … talán volt egy szakasz most nemrég az életemben mikor nem volt jelen, de most újra. Kívül, az ajkaim ….
Anyám másik nagy mondása: ajakrákod lesz.
Még jobban szorongtam …. és hát, ma is csinálom, de már nem élek otthon. Már senki nem fenyegethet hogy szájba vág. Nekem viszont magammal szemben sokkal megértőbben és önmagamat szeretve kéne ehhez hozzáállni.
LÁnyom is a körme melletti részt véresre tépkedi, és a bal keze nagyujjáról a bőrt majdnem húsig leszedi. Én minden este kenem neki, ő másnap ami kezdene visszanőrösödni, újból letépi és agy megy nap mint nap. Azt mondják ezt figyelemzavar is okozhatja.
Én is, műkörömmel szoktam le a körömrágástól. Majd nagyon sokáig tépkedtem a számat belülről én is. Sokszor vérzett. Még többször cseszett le a fogorvos is. Már stresszeltem, ha fogorvoshoz kellett menni, hogy megint jött a lebaszás. Hiába koncentráltam rá, hogy legalább egy hétig ne csináljam, nem ment.
Mostanában vettem észe, hogy jé! leszoktam róla. Teljesen észrevétlenül. De a körömágyszaggatás továbbra is megy:
Hümm… Gyerekkoromban (7-8 évesen talán) én is az ujjaim végéről csípkedtem – téptem le a bőrt vérzésig.
Gyerkkoromban kezdtem én is, kisiskolásan.
Főleg a hajas fejbőrön tépkedtem és élveztem a sebeket. Hagytam behegesedni, majd újból téptem, és örültem a „termésnek”. Az csak az enyém volt.
A körömágyamat is téptem, de az nem volt akkora öröm.
Anyám persze a fejemet Tetrannnal, Chlorociddel kente. Jó büdös volt, de nem jelentett akadályt.
Közben voltak szünetek, kihagyások.
Az utóbbi éveimben megint előjött, főleg a fejen.
Ez elég undorító, tudom, talán perverz is, de a fülemben lévő cuccokat is azért szeretem, mert az csak az enyém, az én „érdemem”. Sajnos elég gyér a termés. 🙁
A havibajtól is pont ezért nincs undorom. Egy vérvételen simán el tudok ájulni néha.
Na, szépen konfiteáltam 🙁
Én is rágom, csípkedem a számat. Gyerekkorom óta. Soxor kiszárad (főleg éjjel) és frusztrál…ezt lerágom vagy ujjal leszedem…
Régen a körmöm melletti részt is rágtam. Erről leszoktam. Szerencsére.
Szájon belül az alsó ajkamat még a mai napig, szinte most olvasás közben is.. Köröm melletti bőrt az ujjakon még szintén most is .. Vállon pattanásokat és kis sebeket kaparászás..
A fejbőrön sebek ott tartását én is csináltam kicsiként, de idővel elmaradt, ahogy a köröm rágás is.
(Mintha ide már kommenteltem volna, de lehet elvitte az oldal visszaállítás)
A legrosszabb, amikor a gitáros bőrkeményedéseimet kaparom le az ujjaim hegyéről. Utána a 3 órás próba egy pokol.
Már majdnem egy hete, hogy szinte egyáltalán nem tépkedem a bőröm. Hát, nem is tudom, hogy volt-e már ilyen valaha az életemben.
Most képes vagyok időben észrevenni ha elkezdem, és le tudom állítani magam. Van nálam egy stresszlabda, és kaparászás és tépkedés helyett azt szorongatom.
Igaz, hogy most nyugisabb a munkám pár hétig, de hát valahol el kell kezdeni…korábban ilyenkor is simán véresre tépkedtem az ujjaimon a bőrt.
Azt hiszem mindenhová stresszlabdákat fogok magamnak rakosgatni. Ha kell, akkor társaságban is előveszem. Max én leszek a flúgos csaj a stresszlabdájával. 😀
Már majdnem egy hete, hogy szinte egyáltalán nem tépkedem a bőröm. Hát, nem is tudom, hogy volt-e már ilyen valaha az életemben.
Most képes vagyok időben észrevenni ha elkezdem, és le tudom állítani magam. Van nálam egy stresszlabda, és kaparászás és tépkedés helyett azt szorongatom.
Igaz, hogy most nyugisabb a munkám pár hétig, de hát valahol el kell kezdeni…korábban ilyenkor is simán véresre tépkedtem az ujjaimon a bőrt.
Azt hiszem mindenhová stresszlabdákat fogok magamnak rakosgatni. Ha kell, akkor társaságban is előveszem. Max én leszek a flúgos csaj a stresszlabdájával. 😀
Csak így tovább! 🙂