Elképzelések a borderline személyiségzavar hátteréről

A borderline személyiségzavarnak (Borderline Personality Disorder, BPD) többféle értelmezése létezik attól függően, hogy milyen iskola szempontjából tekintik. A pszichoanalitikusan orientált szakemberek a belső pszichés struktúrákra és az elhárító mechanizmusokra – mint a „hasítás” – összpontosítanak. A szélsőséges biológiai álláspontot képviselők teljes mértékben öröklött mechanizmusokra vezetik vissza a betegséget, míg a bioszociális megközelítés szerint öröklött sérülékenységre épülő leértékelő bánásmód húzódik a háttérben.

Az okokat még csak épp kezdjük érteni. Mint a legtöbb mentális megbetegedés, a BPD kifejlődését sem lehet egyetlen tényezőre visszavezetni. A legvalószínűbb, hogy a biológiai, a pszichológiai és a társadalmi veszélyeztető tényezők egymással kölcsönhatásban játszhatnak benne szerepet.

BPD biológiai gyökereit illetően egyelőre nem rendelkezünk egyértelmű ismeretekkel. Úgy tűnik, a BPD esetében a biológiai tényezők veleszületett temperamentumbeli elváltozást, és ennek következtében nagyobb sérülékenységet jelentenek. A borderline-okra jellemző impulzivitást és érzelmi bizonytalanságot sokan örökölhető vonásoknak tartják. Egyes vizsgálatok eredményei azt sugallják, hogy a borderline személyiséget jellemző impulzivitás kapcsolatban állhat az agy egy hormonja, a szerotonin lecsökkent aktivitásával. Egy új modell szerint pedig a BDP genetikus neurológiai oka az agy egyik területének, az érzelmeket irányító ú. n. limbikus rendszernek a működési zavara lehet.

A betegség pszichológiai tényezői nagyon változatosak. Sok borderline beteg szülei impulzív vagy depresszív személyiségjegyekkel rendelkeznek. Néhányan súlyos gyerekkori traumáról: testi vagy szexuális bántalmazásról, mások komoly érzelmi elhanyagoltságról (vagy a kettőről együtt) számolnak be. Ugyanakkor néhány beteg viszonylag rendezett gyerekkorra emlékszik. Valószínűleg bármelyik forgatókönyv elképzelhető: a borderline megbetegedés különböző utakon jöhet létre.

A borderline fogalmát a pszichoanalitikus Adolf Stern használta először 1938-ban, betegek egy olyan csoportjának jellemzésére, akik „betegebbeknek” tűntek, mint a neurotikusok, de „kevésbé betegnek”, mint a pszichotikusok. De az akkori pszichoanalitikus módszerekkel való kezelés nem segített, sőt inkább rontott az állapotukon. A fogalmat sokáig alig használták, majd a ’70-es években egy másik pszichoanalitikus, a Freudot újraértelmező Otto Kernberg bevezette a „borderline személyiségszerveződés” fogalmát, melyet az eredeti definícióhoz hasonlóan a neurózis és a pszichózis határmezsgyéjén elhelyezkedőként határozott meg. Ez a besorolás mára érvényét vesztette, de még mindig nagy hatással van a gondolkodásra, a diagnózisra és a kezelésre. Noha ma már inkább a sokféle személyiségzavar egyikeként tekintik a borderline tünetegyüttest, melyet a pszichoterápiában a jellegzetes kapcsolódási mód különít el, az okok pszichoanalitikus megközelítése sokat segít a tünetek megértésében, és modern formájában az egyik leghatékonyabb terápiás lehetőség.

A pszichoanalitikus magyarázat szerint a háttérben a személyiség nagyon korai sérülése húzódik. A nem megfelelő anyai viselkedés okozta szeparációs félelem nyomán zavar keletkezik személyiség fejlődésében, mely végül személyiségzavar formájában rögzülhet: az egyén nem lép túl az erre a korai időszakra jellemző elhárító (az ént védő) mechanizmusokon. A labilis, illékony énkép, a körülvevő világ állandóságának észlelésével kapcsolatos problémák, a szélsőséges ítéletek a korai életkorban jellemző elhárító mechanizmus, az ú. n. hasítás rögzülésének következményei. Ugyanilyen korai elhárító mechanizmusok közé tartozik a mágikus gondolkodás (annak hite, hogy a gondolatok befolyásolhatják az eseményeket), az omnipotencia (mindenhatóság érzése), melyek ugyancsak jellemezhetik a borderlineokat. Pszichoanalitikus megközelítésben éppen e korai elhárító mechanizmusok jelenléte különbözteti meg a borderline személyiségszerveződést a neurózistól, mely későbbi érzelmi sérülésekre vezethető vissza.

Valószínű, hogy a BPD az öröklött és a környezeti veszélyeztető tényezők együttes jelenlétének következménye. Azok a gyerekek, akik temperamentumuknál fogva sérülékenyek, sokkal érzékenyebbek az érzelmi fájdalmakra, de felnőhetnek egészségesen, ha környezetük támogató. Azonban ha a család és a közösség nem képes kielégíteni a veszélyeztetett – „legyengült érzelmi immunrendszerű” – gyerek igényeit, akkor komoly impulzivitás és érzelmi labilitás lehet az eredmény. A sérülékenység és a környezeti ártalmak egymással kölcsönhatásban állnak: minél sérülékenyebb az egyén, annál érzékenyebb az ártalmakra, és minél több ártalmas hatás éri, annál érzékenyebbé válik.

A biológiai és pszichés veszélyeztetettségre társadalmi tényezők telepszenek, melyek a modern társadalmak számos problémáját tükrözik. Fragmentált világban élünk, melyben a családok és közösségek már nem nyújtják azt a támogatást, mint egykor. A modern nagyvárosokban a gyerekek számára nehezebb, hogy kielégítsék kötődési szükségleteiket. A BPD szempontjából sérülékeny emberek különösen erősen igényelnek olyan környezetet, mely következes elvárásokat támaszt, ugyanakkor érzelmi biztonságot nyújt.