Red Búratag válasza egy mániás epizódba került fiatal lány édesanyjának.
Offline
A személyiség a betegség követkéztében nem változik. Az érzések intenzitása erősödik fel ezért viselkedik másképpen mint normál elmeállapotban.
A gondolatok a mánia miatt vannak. Ilyenkor nagyon sok ötlete van az embernek és minden szépnek és jónak tűnik, már ami a saját fejéből jön ki. Úgy érezzük hogy mindenre képesek vagyunk. Ezért gondolja hogy elköltözik jó messzire és akkor majd minden jó lesz. Én 9-szer költöztem el a szüleimtől, de mindig vissza kellett jönnöm mert muszáj hogy felügyelet alatt legyek.
Mániás szakaszban nagyon nehezen tűrjük ha valaki ellent mond nekünk. Ezért mondja azt hogy utál benneteket mert úgy érzi hogy irányítani akarjátok. Ha agresszívek vagytok vele vagy ordítoztok azzal nagyon sokat rontotok a helyzeten.
Az én anyám mindig ordított velem mikor pörögtem. Nem szabad! Muszáj nyugodtnak lenned! Ne hagyd hogy átragadjon rád az a felfokozott tudatállapot amiben ő van! Ha kell színészkedj és játszd el hogy nyugodt vagy! Az ő érdekében nagyon fontos és most már ilyennek kell lenned vele! Ezzel tudsz segíteni neki.
Nagyon fontos hogy tudd hogy ő egy különleges ember! Vincent Van Gogh, Isaac Newton, Ludwig Van Beethoven… Csak néhányan akik ebben a betegségben „szenvedtek”. Szóval mindig gondolj rá úgy hogy a lányod különleges, egy született zseni és ez a betegség egy áldás és nagyon sok múlik rajtatok az egész családon hogy az ő élete milyen irányba terelődik. Nagyon fontos hogy ne ijedjetek meg és ne essetek kétségbe. Lehet normális élete a lányodnak! Én például könyvelő vagyok és kurva gyorsan számolok fejben és háromszor olyan gyorsan tudok dolgozni mint egy átlagember. A kisujjamból kirázom az egészet. Meg se kottyan.
Fontos hogy támogasd őt! A bipoláris zavarral élők nagyon kreatívak és sokkal jobban vág az eszük mint a normális embereknek. Ha fest, ha rajzol, ha ír, ha zenél stb. bármilyen műveszet érdekli támogasd benne!!! Nagyon fontos hogy kiélje a kreativitását, nagyon sokat tud segíteni. Egy mániás depressziósnak szüksége van erre!
Kérdezted hogy felfogja-e azt amit tesz: IGEN. És nagyon erős lelkiismeretfurdalása lesz miatta mikor véget ér a mániája. Ezért nagyon fontos részetekről a megbocsátás. Ne érezze azt hogy mindent szabad neki, de azt se hogy utána mindenki haragszik rá, mert abba bele lehet őrülni és akár öngyilkosságot is kiválthat a hangulatok keveredésekor. Sajnos mindenki magára fogja hagyni. A barátai nagy része (kivéve a legjobbakat) elhagyja majd és a párkapcsolatokban is nehézségei lesznek. Ezért nagyon fontos hogy a család mellette álljon és képes legyen megbocsátani is.
Mint mondtam a személyisége nem változik (feltéve ha helyes a diagnózis és tényleg mániás depressziós). Ő ugyanaz az ember aki eddig is volt csak az érzései erősödtek fel. Nyilván a betegséget valamennyire ismered úgyhogy nem részletezem hogy ilyenkor mi zajlik bennünk.
A bipoláris zavar egyfajta bioritmus betegség is. Nagyon fontos hogy rendszert vigyen az életébe. Például nagy szüksége van a rendszeres alvásra. Mindig ugyanakkor feküdjön le, ugyanakkor kelljen fel. Alvás nélkül vagy rendszertelen alvással felpörög és elindul a hullámvasúton. Fontos hogy napi 8 órát tudjon aludni. Ha kell akkor nyugtatóval de muszáj! Fontos a rendszeres étkezés. És arra is vigyázni kell hogy ne túl sokat. Szintén kibillentheti az egyensúlyából. Gondolj csak rá hogy ha nem eszel például akkor feszült leszel. Na nálunk ez fokozottan hat. Mozogjon, mert tele van energiával mániásan és le kell vezetnie!
Próbáljátok kímélni a stressztől is. Például ne idegeskedjetek feleslegesen mert az rá is átragad. Minden apró kis dolog képes kizökkenteni őt az egyensúlyából. Mindent sokkal intenzívebben él meg mint ti. Fokozottan. A stressz amit te érzel az nála 10-szeres erősségű és ez minden érzésre igaz. Például apró dolgoknak is nagyon tudunk örülni, olyansmiknek amit ti észre sem vesztek. Például ha esik a hó vagy bármi. De ugyanígy a legapróbb dolog is képes lehangolni. Hát ez a betegségünk és ő is ezeket érzi.
A mai világban a gyógyszeres kezelés elkerülhetetlen hiszen annyi inger ér bennünket ami kizökkenthet hogy gyógyszer nélkül nagyon nehéz kordában tartani magunkat. Fontos hogy szedje, de azért ne legyetek „börtönőrök” felette mert az pont az ellenkezőjét váltja majd ki. Sajnos nálunk akiknél erős a mánia gyakori hogy nem szedjük a gyógyszereinket, hiszen ilyenkor mi nagyon jól érezzük magunkat és úgy gondoljuk hogy nincs rá szükségünk.
Igazából neki magától kell rájönnie arra hogy ez az állapot, ez a csodálatos érzés ami ilyenkor bennünk van nem valóságos. Ezt te nem tudod elmagyarázni neki és ne is próbáld. Majd rájön magától. Az is egyéntől függő hogy a környezeti ingerek hogyan hatnak rá. Azt is majd ő megtapasztalja és kialakítja a saját rendszerét.
Tehát ami segít:
– rengeteg szeretet
– pozitív szemlélet a részetekről hogy átragadjon rá is
– nyugodtság
– támogatás hogy kiélhesse a kreativitását és/vagy a mozgásigényét
– megbocsátás, hogy ő is képes legyen megbocsátani magának
– rendszert kell vinni az életébe
– gyógyszeres kezelés (legalább addig amíg stabil nem lesz, az kb. 5-10 év, utána majd ő maga eldönti mi legyen)
Édesanyám hatvankilenc éves, súlyos, kezeletlen (nincs betegségbelátása, jár orvoshoz de nem mond neki sem igatazt, gyógyszereit nem szedi, stb.) Szeptemberben költöztünk új helyre, azelőtt is instabil volt, de kb. 3-4 hónapja egyre rosszabb. Kritikátlan, elkószál, rá nincs szüksége senkinek, majd hetven’ évesen dolgozni akar de sehová nem kell…
Nekem – negyvenévesen – amióta eszemet tudom, nincs magánéletem, mindenről tudni alar, mindenbe beleszól mindenben jobb… Amikor ‘fennt’ van, szórja a pénzt, tervez, csinál, szimpatikus az embereknek, amikor ‘lent’, azért is büntudatot ébreszt, hogy megszülettem…
Egyre nehezebb egyedül hagyni, de az életvitelünk alapjában más… Egyre nehezebb vele, nem tudom, mit csináljak… Magam járok pszichológushoz, hogy hétről hétre segítsen túlélni… Ő azt mondta, készüljek fel a legrosszabbra… Anyámnak már volt nem egy öngyilkossági kísérlete, amikről büszkén mesél…
Én két férfit temettem el akiket szerettem s sosem jutott volna eszembe eldobni az életem
Elfáradtam, eljutottam odáig, hogy nem tudok segíteni,
lassan nem is akarok mert az én életem megy rá egészen… a nagyja már ráment…
Ma mire hazajöttem a munkából, zokogó anyámat egy öreg barátnéja (akit egyfolytában szid, k@rváz, mocskol) vitte el magához, mert ő ‘ezt nem bírja tovább. hazajöttömre egy vadidegen, bagószagú taxis nyitott ajtót. anyám úgy viselkedett mintha ott sem lennék…
nem éreztem sem dühöt sem sajnálatot s ez az ami megijeszt…
nem tudom, mi lesz a vége?
mi lesz a vége?
Kedves ramesse,
édesanyád terhét nem kell magadra venned szerintem. Ha nincs betegségbelátása, és nem kooperál, nem vagy érte felelős, és nem kell hozzá igazítanod az életedet. Én se várnám el ezt a saját gyerekemtől, pedig bipoláris vagyok.
Ugyanakkor ha szeretne dolgozni, az egyáltalán nem baj; talán ráébreszthetnétek a barátaival, hogy ha kiegyensúlyozottabb, nem ingadozik, akkor egy munkahelyen is jobban megállhatja a helyét.
Lehet, hogy jobb lenne, ha a saját életedet élnéd, tőle külön — akkor talán még a bipolárisok jó oldalai is megcsillanának előtted néha.
Szia!
Nagyon nagyon hasonló cipőben járok, 24 évesen, 60 éves Anyukával, talán komplexebb történettel és tünetekkel… nem lenne gond, ha írnék Neked privátban?