A héten megtettem azt amit meg lehetett tenni. Időpontot kértem, hivatalba zarándokoltam, egyebek. Továbbra sem tudok aludni, vagy nem vagyok hajlandó. Olyan gyorsan múlik az idő. Mintha csak tegnap lett volna, hogy beköszöntött a tavasz, és ma ősz van. Itt ülök megint mint egy eseménytelen regény semmirekellő főszereplője. Tegnap előtt még erősen fel voltam villanyozva, a bámészkodók égősornak nézhettek. Közben valaki kitépte a zsinórt a konnektorból. Kimerültem. Viszont rengeteget írtam, farigcsálom a saját emlékművemet, még ezt is nekem kell. Mai összes örömöm néhány pohár paradicsomlé volt. Szép volt a színe is. Most nem rettegek, csak elégedetlenkedek. Írnom kell, ez az egyetlen terep ahol még valóra válhatok, és nem akarom elaprózni a dolgot. Világ életemben pazaroltam a kreditjeimet, ami még maradt azt beváltom, mindegy mibe kerül. Ezen felül meg óvodások műsora. Erről eszembe jutott, hogy gyerekkoromban jártam a Ranschburg Jenőhöz, illetve hogyan is jártam volna akkor még, vittek, ha nem is ölben. Már akkor is legendásan kreatív voltam és ez aggodalomra adott okot. Anyám állítása szerint nagyjából annyi volt az iránymutatása, hogy ki kell zárni apámat az életünkből, az életemből. Szerintem én erre már akkor is, magamtól is rájöttem volna, de hiába, vannak akik egy ilyen nagyszerű ötletért diplomát csinálnak. A kizárás tető alá lett hozva, és belőlem az azóta eltelt nagyjából huszonöt évben sem lett ember. Viszont kétezernyolc környékén vettem egy originál kubai forradalmár-pufajkát, és azóta is azt hordom. Általánosnak alig nevezhető műveltségre tettem szert a zene területén, melynek folyvást csodájára járnak azok akiknek végképp nincs jobb dolguk. Elfogyasztottam jelentős mennyiségű alkoholt, és annyit írtam a semmiről, amennyit összeduruzsolni magának Buddhának is nehezére esett volna. 2011 lapos szilveszterén tökélyre fejlesztve csajozási technikámat egy hirtelen ötlettől vezérelve belemarkoltam egy Pázmányos őrült bige alvázába, aki hálából nyomban lefeküdt velem. 2012 közepén meg akartam halni, de nem eléggé. Ugyanebben az évben Kim „kiesett” az erkélyről, eléggé, néhány héttel később pedig Schmitt Pál egyszerűen lemondott. 2013 első napjának hajnala a budai hegyekben ért, tündibündi fenyők között, és egészen boldog voltam. Aztán végtelenül csalódott mikor is rájöttem, hogy már a boldogságom sem hoz lázba senkit sem. Akkor megértettem, hogy ez végtére is érthetetlen. 2014 tavaszán erőszakosan sütött a nap, és ideköltözött albérletbe egyenesen a gyíkokkal terhelt Miamiból egy ex-testépítő világbajnok, aki legnagyobb örömömre futócipőkkel seftelt a lakásban. Ugyanebben a néhány hétben találkoztam utoljára az egyik legfantasztikusabb nővel akit valaha ismertem. 2015 májusában a feneketlen tónál egészen fülig beleszerettem egy arra kolbászoló popsiba, azonban az rám sem hederített. Talán ezzel összefüggésbe hozható, talán nem, hogy ez idő tájt elkezdtem szerkeszteni a wannabe kötetemet. Szintén ekkoriban történt, hogy meglett a Butterflies féle „Dancing Kalinka” hetvenvalahányból. Egy évvel később leszoktam végre a hajszárítóról, a hajam azóta sokkal barátságosabb. Tavaly aztán hosszú hónapokig leveleztem Zséével, akire mostanában valamiért gyakran gondolok. Volt egy jó estém a Dürer-kertben, de ezekkel együtt a maradék hitemet is elvesztettem mindenben, és végleg magamra zártam a kriptaajtót. Mit szólna vajon ehhez a Ranschburg Jenő?
Az biztos, hogy itt vagyok, fent, az első emeleten. Kosz van és levertség, más se. Túl sok apró áldozatot kell hozni mindenért, ennyi apró meg pont nincs nálam, sosem. Ha egészségesebb testbe születek meglehet, hogy világjáró lennék és ebben a pillanatban is hallatlanul cuki delfinek hasát csiklandoznám egy másik kontinensen. De az is lehet, hogy csak simán gyógyíthatatlan alkoholista vált volna belőlem. Na tessék, „ősz van és megannyi hátha” ahogy a Bertók írta, persze könnyű volt neki az ötödiken. Mellesleg törülközővel a fejemen már majdnem úgy nézek ki mint egy szaúdi herceg. Vagy lehet, hogy az vagyok? Minden olyan bizonytalan errefelé manapság, de főleg a létezés. Ez most az, például? Egy harmincas dedós ül egy többszörösen reparált irodai széken, kezében a nélkülözhetetlen cigarettával. Megy a tévé, de nincs rajta hang. Ég a villany, de határtalan a sötétség. Mire gondolhatott a költő? Már úgy értem amikor bekapcsolta a tévét, de nem adott rá hangot! Persze a költők mind seggfejek, ezt már bátyám is megmondta. Rendes ember emelgeti a cementes zsákokat egész álló nap, ezek a hibbantak meg írnak. Érted, írnak?! Mégis mire lehet számítani egy efféle trógertől? A családomban rengeteg a lángész, alighanem ezért lettem én is ilyen okos. A rohadt alma nem esik messze a darálótól, ezt tudjuk, én legalábbis biztosan.
Szerző:
