A tegnap előtt kissé megfejeltem az asztalt, amikor egy általam nagyon jó fejnek talált színpadi előadóról (zenész) kiderült, hogy van felesége. Jelzem, még élőben se láttam a tagot, külföldi, tehát annyi az egész, hogy tetszik a karakter, a dumái, szokott a zenekara oldalára jegyzeteket írni stb. Némileg vicces volt kívülről nézve, hogy vagyok én, van ő az isten háta mögött, és én valahol azon vagyok kiakadva, hogy neki volt képe a hátam mögött megházasodni. Miért, hol máshol?? Nem ismerjük egymást, az egész élete a hátam mögött zajlik, mint annyi más embernek is, akiről el sem tudom képzelni, hogy valahol létezik (hány milliárd enba is él a földön…?).
Igazából azért vicces, mert végig éreztem, hogy ezt az idegeim csinálják, nem én. Azért csinálják ezt az idegeim, mert tele a hócipőm a visszhangos ciripeléssel, ami végső soron minden (nem minden, Wagneri túlzás) lelkesedésemre, szavamra, gesztusomra felel. És akkor is túl gyakran felel rá ez a ciripcirip, ha épp mondjuk pénteken kurvajó volt kedvenc helyemen és dumáltam az emberekkel, meg ők is velem.
Látszott rajtuk, hogy most engem látnak, nem valami kísértetjárást, és ez egy szuper dolog. Volt ám olyan, hogy beléptem a terembe, és senki, de meredjekmeg senki egy büdös kukkot nem szólt hozzám. Csak a zenéért voltam ott, meg a táncért, és elviseltem ezt az idétlen érzést. Úgyhogy van amihez viszonyítsak.
Viszont ettől még elgondolkozhatok azon, amikor nem ez van. Amikor azzal szembesülök, hogy alig vannak haverjaim, olyan mindent megbeszélős barátom meg egy – aki régebben a barátom (mint krapekom) is volt, és ezért mindig hülye érzéssel vállalom fel például család előtt, ha találkozom vele. Mert én rég nem mint férfival találkozom vele (jó látom, hogy az, nemúgy, hanem szerepileg), hanem tényleg egy olyan emberrel, akivel megértjük egymást és pássz. Akkora úgynevezett hülyeségekben is, hogy azon ép eszű ember tökön szúrná magát.
Van ő.
Van a családom, ne valami nagy karavánt képzelj el, de ők legalább szeretnek. Ez, hogy ők vannak, nagyon jó, és nem akarok bunkó lenni, hogy miközben ők vannak, én itt sírok, hogy mekkora kuss van körülöttem és engemsenkisemszeret. Ők nem senki. Viszont például az is érdekes, hogy partnerem az nincs. Így fogalmazok, mert valahogy meg akarom kerülni a modorosságokat és túlhivatalos elnevezéseket.
Nincs embör.
És persze ezt nem szabad mondani, mert ha mondod, akkor ’nyilván félembernek érzed magad abarátom nélkül, hülye liba’ (há nem kifejezetten ez a problem lényege), meg ’te magányos vagy’ (nem, továbbra is ember vagyok).
Ezekről a dolgokról nem lehet beszélni, mert ha vaegyszer bevallod, hogy nem mindig és 24/7 konstans faszántos dolog egyedül lenni, akkor átlátszóvá fakulsz. Te leszel a szegénymagányoslány, aki nyilván mindent pótcselekvésből csinál, amiért nincsen párja/nem csacsog feszt öt baráttal, mint egy mobiltelefonreklám. Holott ezek hótt külön dolgok, és nyilván ha másak lennének a kapcsolataim, akkor is csinálnám a magam dolgát. Ami azt illeti, volt olyan kapcsolatom, amiben ‘nem volt dolgom’ – amiben úgy lehetett az én amúgy is elég harmatos időbeosztásomat felrugdalni, ahogy a másik nem szégyellte, mert jaj, kibírom, megódom… na az a másik fele. Nem, fiúklányok, NEM jó megoldás.
Na ez az ami bosszant. Hogy ha egyszer bajod van, akkor Te Problémás Vagy, Ilyen Ember Vagy. Ez tudod olyan, mint hogy ha elköhinted magad, akkor az egész iroda/brigád egy emberként dong körül, hogy mekfááásztáááá? Nagyon nehezen állom meg, hogy ne mondjam azt, hogy ne örvendjetek báz, megmaradok. Hogy nem vagyok fázós, gyenge bornyú, csak basszus tüsszentettem egyet, pl mert hidegről jöttem be/nyáron pont fordítva, koppon van a légkondi, kint meg rohad rea a gatya az emberre/iroda a helyszín és száll a por. Vagy óborzalom, frankón náthás lettem, na most mi lesz. Ez egy tipikus példa, de pszichés jelenségekkel még sokkal szarabb ezt végigjátszani, mert nem az a tét, hogy fagyaszentnek néznek (zagsón), hanem hogy adott esetben csendes tömeggyilkosnak vagy ki tudja milyen patának.
Hát ezek vannak, amik nem valók a kirakatba, de ‘akarok róla beszélni’.
Szerző:
