Mostanában nagyon sok szó esik a halálról, öngyilkosságról…tegnap órákig beszélgettünk Kiscsillaggal, s ez is szóba került, s az ő hatására írom ezt a blogbejegyzést.
Engem 9 éves korom óta foglalkoztat komolyabban a halál, meghalás gondolata. Onnantól kezdve bármikor képes lettem volna meghalni. Voltak öngyilkossági kisérleteim, melyeket komolyan is gondoltam, ám a tudatlanság, az Isten, a Sors életben tartott.
Most, 40 évesen, egy csodás gyermek édesanyjaként is napi szinten foglalkoztat az öngyilkosság. Nem csak a gondolataimban motoszkál, hanem olvasgatok is róla, a témával kapcsolatos filmeket nézek, stb…nem tudom megmagyarázni, hogy mi vonz az öngyilkosságban, talán az, hogy az életben magamért mást úgysem tudok megtenni, mint öngyilkosságot elkövetni…
Olvasom a topikokat, a segélykiáltásaitokat, s annyira kiáltanék én is, de képtelen vagyok kinyújtani a kezemet, vagy hangot adni a valódi érzéseimnek.
Anyaként nem lehetek öngyilkos, mert a gyermekemnek csak én vagyok, csak rám számíthat, s ezzel a tudattal félek a haláltól. Volt, hogy több éjszakát nem tudtam elaludni, mert féltem, hogy nem kelek fel többé, láttam magamelőtt a gyermekem vélhető reakcióját, s ebbe majdnem bele is őrültem.
Azt mondják, hogy gondoljak a gyermekemre, ám azt mintha az emberek elfelejtenék, hogy az anya mögött egy lélek van, s az én lelkem legbelül már elsorvadt. Az élet maga számomra iszonyú kicseszés, ám míg élek, addig igyekszem megtalálni a mindennapban a legapróbb csillogást is, mely segít abban, hogy eljussak a nap végére, hogy aztán új nap elé nézhessek.
Az életből is és a halálból is csak egy van…Egy esélyt kaptunk mindkettőre…ha meghalunk, már többé nem érezhetünk, nem szerethetünk, egyszerűen megszününk létezni többé…ez is valahol félelmetes…
Bár most félek a haláltól, de a pisztoly jelképesen folyamatosan csőre van töltve, s ha a gyermekemet elveszíteném, azonnal öngyilkos lennék…nem szólnék senkinek, nem gondolkodnék azon, mit hagyok itt, azonnal meghalnék.
És akkor ezt a bejegyzést most úgy összedobtam, hogy nem biztos, hogy van értelme…
Szerző:
Örülök, h megírtad ezt a blogot!
Szomorúan olvasom, hogy kötelességtudatból élsz, csak ez tart itt.
Egy mondatodon nagyon elgondolkoztam: „az életben magamért mást úgysem tudok megtenni”.
Filózok:
Vajon miért érzed így? Nincs rá lehetőséged? Más igényeit magad elé helyzed és magadra már nem jut időd/erőd/energiád? Olyan dolgokra vágysz, amik elérhetetlenek? Kisebb örömök? Sikerélmény? Valami egyéb oka van?
Fontos, hogy neked is legyen célod (a fiad felnevelésén kívül), örömteli elfoglaltságod.
Ha kérnél segítséget, azt nem magadért tennéd? Ez is egy lépés, amivel tenni tudsz magadért.
Olyan érzésem van, mintha nem lennél elég fontos magadnak, értéktelennek tartanád az életed.
Nem tudom, miért érzem így…talán mert tényleg nem tartom magamat fontosnak, s sokkal könnyebb és jobb másnak segíteni, mint önmagamnak…nem gondolom, hogy nagyok lennének az igényeim, csak az alap igényeket sem tudom megvalósítani. Nem szeretek segítséget kérni. Amennyire értéktelennek tartom az életet, annyira értékesnek is…hiszen, mint mondtam, csak egy adatik meg belőle…csak kérdés, hogy meddig akarom ezt az életet…mintha nem magamért élnék…
Sztem az utolsó hsz-edben megfogalmaztad, h hol van a gubanc!
nem érdekel….
Az is lehet, h nincs igazam, rossz nyomon jártam.
Abban viszont biztos vagyok, hogy értékes, jóindulatú, segítőkész ember vagy.
Sok mindenen túlmentél, túl tudtál lépni ezeken és szívből remélem, hogy idővel a halálvágyad is enyhül v elmúlik.
bocs az előző bunkó beszólásomért, de nem vagyok toppon…amolyan időzített bombának érzem magam ilyenkor…s képes vagyok megbántani másokat…ne haragudj…jobb, ha ma inkább csendben maradok…
Nem haragszok!!! 🙂
ha minden este, minden találkozáskor, üzenet végén úgy köszönnénk el egymástól, mintha az lenne az utolsó beszélgetés, akkor nem fájna annyira a másik elvesztése…de így, hogy erre nem gondolunk, hogy bennünk van a remény, hogy még van holnap, ott a legközelebb, így a szív is meghasad…a másikról azt gondoljuk, nincs baja, mindent kibír, holnap is felkel a nap, vele együtt ő is…ám egyszer minden végleg elsötétül…