amikor éppen jó – mint most is -, egyébként nagyon nehezen körülírható, hogy hogyan és mennyivel könnyebb. ahogy a pszichológusnak mondtam az első találkozón – hogy jó lenne, ha „levennék rólam” a szorongást és társait, mert ugye alatta egy tök érdekes, szerethető ember van, akit amúgy a mindennapi, akár legegyszerűbbnek tűnő tevékenységek végzésében is akadályoz, megbénít ez a mentális gebasz. szóval, ilyenkor ezt érzem. mármint, hogy a betegség, mint egy láthatatlan lepel, aktuálisan lekerült rólam. és nagyon nagy hálát érzek ezért.
annyi jó hasonlatot tudnék még írni, de azt hiszem, csak annak jelent ez bármit is, aki átélt hasonlót – vagy így éli az életét. amikor „lent” vagyok, olyan, mintha vállig érő vízben próbálnék meg futni. folyamatos ellenállásba ütközöm; minden egyes perc küzdelem, próbálok legalább mozgásban maradni, vagy ha még ez is meghaladja az erőmet, legalább nem lemerülni a medence legmélyére, ha már más ugye nem megy. lassan haladok a többi emberhez képest, de amivel ők nincsenek tisztában az az, hogy sokkal jobban kifáraszt még az is, hogy egyáltalán ébren tartsam magam. éjszaka meg a tudatalattimból bújnak elő a szörnyek (ez mondjuk sajnos épp a napokban is történik, de erre már nem szeretnék többet gyógyszert szedni, ha nem muszáj), szóval pihenésre ilyenkor esélyem sincs. és akkor így tanulj, dolgozz, érj el sikereket, tarts fent normális kapcsolatokat. hát, sok sikert.
btw érthetetlen, hogy hogy nem kötöttem ezt össze fejben, de kamaszkoromban imádtam Babits Gólyakalifáját. nagyon erősen átéreztem a sorait, de tényleg csak most írás közben „esett le”, hogy miért is lehetett ez így. és igen, már kamaszkorom óta időről időre számos orvosi rendelőben, mindenféle kivizsgáláson megfordultam már, mert folyamatosan betegnek éreztem magam, csak mindig valami szervi okot kerestem. a legváltozatosabb betegségekkel sikerült diagnosztizálnom magam az elmúlt kb. 10 év során, és nagyon fura ezt leírni, de a pánikzavar újbóli előtérbe kerülésének köszönhetem, hogy most kezelést kapok. azt már elég komoly vészjelzőnek tekintettem ahhoz, hogy elmenjek a háziorvosomhoz, és bármilyen segítséget kérjek tőle. persze azzal mentem le, hogy leírtam egy lapra, hogy ezek és ezek a tüneteim, és éppen policisztás petefészek szindrómára gyanakodtam. le is írtam hogy jaj rengeteg csokit eszem és a PMS maga a pokol számomra, és borzasztó csúnya gyulladt pattanásaim vannak stb. (kedvencem, hogy az ehhez hasonló, szemmel látható tünetekre az orvos/pszichológus mindig azt mondja, hogy „de én nem is látom”), na meg úgy mellesleg a második hasábba már lelki tüneteket is írtam – mert erről is olvastam, hogy az igazi betegségnek azért lehetnek ilyen „komolytalan”, lelki tünetei is. amire először nevetve azt mondta, hogy hát örülne, ha neki csak ennyi problémája lenne, amivel gyönyörűen eltalálta a gyenge pontomat és „megreccsentem”, majd a következő kép már az, hogy meredten bámulom az ajtót, folynak a könnyeim, miközben az orvosom telefonálgat össze-vissza, türelmet kér a váróteremben ülőktől, és a pszichiátriára próbál soron kívül bejuttatni.
oké, vannak jellembeli hibáim, tehát nem tett „tökéletessé” a gyógyszer, persze ezt nem is vártam, de érezhetően hat. segít abban, hogy az pozitív tulajdonságaim jobban előtérbe kerüljenek, pl. a kedvességem, a türelmem, a figyelmem, a lelkesedésem, a tudásszomjam, az életszeretetem (hello depresszió), az emberek iránti érdeklődésem (hello szociális fóbia) stb. mindenen lehet változtatni, minden helyzetben ott rejlik a lehetőség és a remény a fejlődésre, lifelong learning, erős vagyok, mert itt vagyok, és minden nehézség ellenére így vagyok itt, és szerethető vagyok, szeretnek, és én is szeretek. talán ez utóbbi a leginkább érzékelhető különbség a két állapot között.
ahogy a legjobb barátnőmnek mondtam tegnap, ilyenkor nem teszek feleslegesen terhet arra, akivel időt töltök, nem kell attól tartanom, hogy lehúzom magam mellé a gödörbe, mert viszonylag stabil vagyok, és nem azzal foglalkozom, hogy jaj, amit mondok az milyen hatással van a másikra, és közben mindenki bámul, és úgyis el fogok szúrni mindent, és totál negatívan állok mindenhez, még akkor is, amikor megpróbálom azt mutatni, hogy nem, és mindenki látja ezt, jézusom, inkább nem is írok vissza senkinek, mert én erre így képtelen vagyok, és amúgy is, semmi értelme, úgyis mindenki csak max. szánalomból tölt időt velem, szóval basszák meg, amiért még hülyének is néznek, és azt feltételezik, hogy ezt nem veszem észre, stb. .
tehát amikor a betegség akadályoz, pont az előző felsorolás az inverze jön elő: cinikus, szemellenzős, beszűkült, fásult, motiválatlan, szuicid hajlamú mizantróp vagyok. a világ rossz, a vesztünkbe rohanunk és minden elrohad körülöttünk, a legtöbben meg még tapsolnak is hozzá. a hozzám legközelebb állókkal időnként bunkó vagyok, a legapróbb dolgok ki tudnak zökkenteni úgy, hogy elveszítsem a türelmemet és elkezdjek ordítani vagy csapkodni, vagy hogy egyszerűen csak úgy beszéljek velük, mint egy felmosóronggyal (ez utóbbit volt a legnehezebb elismernem, mert a volt barátom is „problémás” volt, de azért adtam én is okot arra, hogy mások inkább neki adjanak igazat. szóval igen, a saját magamról alkotott képembe a legnehezebben ez fért bele – de sajnos ez is én voltam egy időben – remélem, soha többé nem leszek ilyen, vagy legalábbis nem huzamosabb ideig.) mindenki azt nézi, hogy éppen mikor hol és hogyan fogok legközelebb hibázni, és amikor tényleg megtörténik, habzó szájjal röhög ki és mutogat a társainak. fura vagyok, nem tartozom sehova, de különben mindenki kapja be, mert ennél én sokkal különb és értékesebb vagyok. cserébe folyamatosan püfölöm magam, és nálam jobban erre senki sem lehet képes, hiába próbálkoznak ezzel.
számomra is hihetetlen, kicsit álomszerű, hogy ez az egész velem történik, és még mindig hullámvasúthoz hasonlítható, de közben érzem, hogy legalább a biztonsági öv szorosan tart.
és pl. az előző terápiás alkalom után hisztiztem egy sort, hogy miért csak 3 hétre rá találkozunk legközelebb, biztos hazudik, nincs is tele a naptára, csak le akar passzolni (???) (főleg, hogy kb. 5 perccel az idő lejárta előtt kezdtem el darálni, hogy szerintem miért vagyok borderline), biztos reménytelen eset vagyok, de azért teljesen nem akar lemondani rólam, így akar átverni engem stb., de azóta lenyugodtam.
egyébként az utóbbi időben elkezdtem tetszeni magamnak – de egészen máshogy, mint a gyógyszerszedés előtt valaha. persze lehet, hogy ezt csak képzelem. nagyobb harmóniát érzékelek akár az összeválogatott ruhadarabok között, akár, ha az arcvonásaimat figyelem a tükörben. nem is tudom, mikor volt például olyan, hogy nem kaptam idegrohamot több órányi vásárlás után, és mikor éreztem azt, hogy minden, amit kiválasztottam, kurva jól áll rajtam. de tegnap konkrétan egész nap vásároltunk, oké, a zsúfolt négyeshatos azért próbára tette a türelmem, de még így sem borultam ki. és este még beültünk egy kocsmába is, oké, hogy nem szabadna innom, de már rég ittam, és akkor sem sokat. semmi bajom nem lett tőle, szóval most sem lesz. nyilván ilyenkor azért mindig az aktuálisan érdekes férfiismerősök valamelyikén kezdek el szenvedni meg nyervogni, és megpróbálom kitalálni a tetteiket vezérlő gondolatokat, ami amúgy teljesen józanul is az egyik legkedvesebb (önpusztító) hobbim.
de a tegnap mindent összevetve jó volt. végtelen szeretetet éreztem, meg hálát, amiért itt volt a barátnőm, és az egész napot együtt töltöttük. azért ez is milyen szép – a legjobb barátnőm évek óta egy másik országban él. ha itt lenne, biztos nem lennénk ennyire jóban.
Szerző:
