Már megint rámtört a frász, azon kaptam magam félálomban, hogy az agyam megpiszkálásáról fantáziálok. Mármint szó szerint. Valami drót az orrba, aztán meglátjuk, jó is lenne. Persze eszem ágában sincs megcsinálni. Viszont ha valami kevésbé radikális és kevésbé végleges módszer elérhető lenne… Mint a Virágot Algernonnak, mekkora kaland. Simán kipróbálnám, de okosabb nem akarok lenni, a meglévő agyam is elég kihasználatlan. Viszont hülyébb simán lennék, pl.: madárnak képzelném magam, és úgy is viselkednék. Szemernyi kételyem sem lenne madár mivoltom felől. Békésen csiripelnék, fészket raknék, költenék, mindenki jól járna, én is, a környezetem is. Boldogan élnék, míg meg nem halok.
Hogy megy el az ember esze? És miért megy el ennyire? A kezelhetetlen érzelmektől az agy egyszercsak bekrepál? Vagy ilyen csak a filmekben és könyvekben van? Nem hiszem, mert a memóriazavar önmagában is rohadt dolog, hát még ha „csak” egy tünete valami mentális betegségnek. Gondolom egy végső feldolgozhatatlan trauma, aztán kész is. Az ilyen emberek milyen gyógyszert kapnak, kapnak még egyáltalán bármit? Vagy csak nagyobb dózisban ugyanazt?
Vagy majd úgyis megtudom, ha így folytatom… 
Szerző:
