Ma nagyon rosszul érzem magam… Igazából már napok óta. Legszívesebben kiírnék magamból minden fájdalmat. Minden fájdalmat, amit a pedofilok okoztak, meg amit a tulajdon anyám és apám a fizikai s lelki erőszakkal. Minden fájdalom, amit gyerekkoromban éreztem, úgy érzem, egyszerre telepedett most le a mellkasomra, agyamra, szívemre. Holnap megint találkoznom kell a dokimmal, s bemutatnak. Egy nyamvadt cirkuszi majom vagyok, akit körbe fognak állni 10-15-en,s mindegyik szánakozva fogja ingatni a fejét életem nyomorúságos elbeszélését hallva. Szánalom, sajnálat. Vhogy tele a tököm már ezzel. Ne sajnáljon, ne szánjon senki! Nem érdekelnek a bíztató szavak. Egy valami kell. Iránymutatás. Mondják meg, hogy lehetek újra önmagam, miért szeretem s gyűlölöm egyszerre a bennem lévő rosszat. Nap s nap után azzal kell küzdenem, hogy akarjak változni, hogy ne akarjam a borderline-t. Évekig nem volt rám hatással, el is felejtettem. Most meg szorítva ölelem magamhoz. Nyavadt életem van. Bárcsak lenne erőm eldobni magamtól. Bárcsak nem nézném azt az embert, aki valszeg követne a halálba, annyira szeret. Bárcsak nem érdekelne ez, bárcsak meg tudnám tenni. Gyűlölöm magam, egy szennyes, koszos patkány vagyok, aki itt rinyál, ahelyett, hogy menne és élne. Szánalmas.
Szerző:
Egyáltalán nem vagy szánalmas. Én ugyanígy szoktam érezni magam, holott talán fele annyi fájdalom nem ért engem, mint téged. Minden csak nézőpont kérdése. Ahhoz képest, amit leírtál, hogy min mentél keresztül és jelenleg is mész én nem szánalmasnak mondanálak, hanem egy harcosnak.
Nem semmi ezt az egészet kiállni és talpon maradni, hidd el nekem. Bár, néha úgy érezzük, hogy elesünk és valójában nem is állunk, csak bugdácsolva vergődünk, kúszunk tovább az életben… utólag visszatekintve nagyon is álltunk. Szilárdabban mint valaha. Erősebben, mint az sok embernek menne ebben a világban.
Hogy sikerült a dokival való találkozás?