ma megvolt az első, második körös interjúm. én jónak éreztem magam, objektíven nézve egy csomó mindenben kiderült, hogy tökéletesen alkalmas vagyok a pozícióra, de ott van az a fránya szubjektív tényező, amin többnyire elbukok. a végén említette a nő, hogy még sok embert meghallgatnak, ami teljesen természetes, de én valamiért baljósnak éreztem. utána felhívott a fejvadász, és azt mondta, hogy tetszettem nekik, ami feldobott, de még mindig pesszimista vagyok.
az interjú után loptam a napot, nagyon régi barátokkal találkoztam, ami egy ismerős, utálatos érzést váltott ki belőlem. nagyon kedves volt mindenki, de valamiért olyan volt, mintha nem lettem volna jelen a beszélgetésekben. nem vágott az eszem, beszélgettem velük, de az a helyzet, hogy annyira magam alatt vagyok, hogy képtelen voltam igazán figyelni rájuk és élvezni a társaságukat. csúnyán rástresszeltem a munka és álompasi hiányára. haza akartam menni és sírni, de tartottam magam.
most nagyon rossz körülöttem minden. azt hiszem, hogy nem igazán látszik, de nagyon kétségbe vagyok esve. ha sikerül találnom egy új munkát, akkor sokkal jobb lesz. mondhatni csak annyira lesz rossz, amennyire általában. az élhető. előbb-utóbb megoldódnak ezek a dolgok, örökké csak nem leszek munkanélküli és elcseszetten szerelmes.
holnap hajnalban a világ végére megyek interjúra, ami hosszú lesz és tényleg elképesztően messze van. ráadásul csak most kezdek el készülni rá. előre undorodok a napomtól. ezt valahogy teljesítenem kell, utána a hétvégét a jól megérdemelt meditálással és sírással tölthetem. pillanatnyilag ezek a legvonzóbb elérhető dolgok az életemben. nagyon bevennék egy xanaxot, de akkor biztos, hogy holnap nem kelek fel 5-kor.
Szerző:
