Muszáj kiírnom a tegnap esti történteket, nagyon megviselt, és ilyen rohamom még sosem volt. Párommal már hetek óta veszekszünk, halmozódott mindkettőnkben a feszültség és a megbántás. Tegnap este betelt nála a pohár, elalvás előtt mondta, hogy neki ez már nem megy, nem akarja folytatni, véget akar vetni ennek tényleg, és költözzek haza a szüleimhez, stb. Nem tudtam, hogy ilyet fog kiváltani belőlem, mert mostanság nem éreztem már azt a hatalmas lángoló szerelmet, csak a szeretem-nem szeretem érzés váltakozott bennem elég sűrűn, jobb esetben 3 naponta, rosszabb esetben naponta többször. Nos az esti kijelentése után nem bírtam elaludni, ekkor már amúgy is hajnali fél2 múlt. Kimentem a fürdőbe sírdogálni, mert nem szeretek amúgy mások előtt sírni és kimutatni a fájdalmaimat. 15 perc múlva visszamentem, lefeküdtem mellé, de éreztem, hogy ebből nem lesz alvás. Általában ha kisírom magam utána könnyebb elaludnom, mert a sok sírástól egyszerűen „kiütöm magam”. Most nem jött el ez a perc, hullám szerűen jöttek a gondolatok és a hangulatok, kattogtam azon, hogy ez mennyire fáj, és mennyire szenvedtem nyáron is mikor elhagyott, mert besokallt, és ugyanazokat a fájdalmakat éltem át, mert akkor is volt olyan, hogy nála aludtam, de már nem akart tőlem semmit és én nem bírtam így mellette lenni, hogy mellettem fekszik a szeretett személy és köztünk már sosem lesz semmi… És akkor is végigzokogtam az ágyban az egész éjszakát reggelig, és most is átéltem ugyanazt a hatalmas fájdalmat és veszteséget. Ki akartam menni megint sírni, de előjött egy olyan érzés, hogy a sírástól és szenvedéstől nem kaptam levegőt, összerogytam az ágy előtt, potyogtak a könnyeim, közben hangosan és gyorsan vettem a levegőt, néha nyüszítve a fájdalomtól és a tehetetlenségtől, mert azt éreztem sötétül el körülöttem minden, a fejem zsibbadt és lüktetett, ájulás érzésem volt… Ő kikelt az ágyból, kérdezte mit segítsen, hívjon e mentőt, de meg se tudtam szólalni, vergődtem a földön. Ő átkarolt, megölelt, próbált nyugtatni, de kb 20 percen keresztül tartott ez az állapot. Utána befektetett az ágyba, próbáltam lenyugodni, elaludni, de jöttek a gondolatok, hogy mennyire fáj most és mennyire fájt múltkor is a szakítás, és újra hevesen vettem a levegőt, aztán ez lecsengett, utána elkezdtem zokogni, de úgy teljesen minden erőmből minden fájdalmamat kiadva egy jó 20 percig megint, akkor már sírt ő is, és mondta ő is a fájdalmait, hogy mennyire fáj neki mikor bántom, meg azzal fenyegetőzök, hogy máshoz költözök, meg kényszerből lakom itt, meg az alázásom, lejáratom, a múlt felhánytorgatása, miközben ő annyira szeret és én a 24 óra alatt kb 10 másodpercben ölelem meg és mutatom ki, hogy szeretem stb. Aztán kisírtam magam, és mondta miért nem tudjuk ezt megbeszélni valamikor, hogy mit érzünk, mit akarunk a másiktól, ekkor kezdtem megnyugodni, teltek a percek már majdnem aludtam, és akkor mondta, hogy inkább felejtsük el ezt az egész estét, és nagyon szeret. Ekkor megöleltem, hozzábújtam, és így aludtunk el. Nagyon rossz, mert sajnos kellenek az ilyen helyzetek, hogy észhez térjek kicsit, és rájöjjek, felismerjem, hogy mekkora hülye voltam, és mit is érzek, mi lapul igazából a szélsőséges hangulatingadozásaim alatt. Ez az esti dolog, most felrázott, most kicsit összeszedem magam, mert nem akarom, hogy elhagyjon és tisztában vagyok azzal, hogy mekkora hülye voltam az utóbbi hetekben. De ez a levegőt nem kapós roham ez nagyon durva volt, ilyet még nem éreztem.
Szerző:
