Rettegni szabad?

Valamire mindenki kiváncsi..

 

Remélem lesz olyan személy aki teljes hosszában végig fogja olvasni a soraimat, és átfogja gondolni, értelmezni azt. Sose gondoltam, hogy egyedül nekem vannak problémáim az életben. Tudom jól, hogy mindenkinek megvannak a saját démonjai az életben. Mi egyfajta mágnesek vagyunk. Vonzzuk a jót, és a rosszat is, bár ki melyiket jobban. Én azt hiszem azon ‘szerencsés’ emberek közé tartozom, akik valahogy sosem kapják meg a kedves szavakat, sose kapnak annyi szeretetet amennyit valójában megérdemelnének. Félre értés ne essék! Sose voltam nagyra vágyó.. Annyira nehéz lett volna kedves családom, kedves barátaim, egy két kedves szót hozzám szólni? Ennyire nehéz? Miért történik velem mindig az, hogy hatalmas elvárásaik vannak velem szemben, utána meg egy veszekedés gyanánt közlik velem, hogy amúgy nem várnak el Tőlem semmit? Miért nem néznek magukba ezek a személyek? Kiskoromba elsem hiszitek milyen életrevaló lány voltam. A szüleim akkoriban úgy tünt szeretnek,  boldogak voltak, hisz beszédes voltam, szerettem ismeretlenekkel kommunikálni. Egyszóval olyannak tűntem akkoriban, akinek egy cseppnyi szomorúsáág sem fog az életébe költözni a késsőbiek folyamán..Aztán jött a csattanó.

 

Mindenki a történetemre kiváncsi? Először is leszeretném azt szögezni, amivel valószinüleg ti is tisztában vagytok, hogy mindenki máshogy éli meg a dolgokat. Mindenki különböző dolgokra hiszi azt, hogy az mekkora csalódás volt neki, fájdalom a lelkében.

 

6 éve édesapám, anyagi gondok miatt, hogy a családomat segitse kiment külföldre dolgozni. Tudni illik hihetetlenül apás voltam.. akkoriban voltam 13  éves. Én teljesen felse fogtam a dolgokat, annyit tudok, hogy rosszul éltem meg, lelkileg. Rengeteget sirtam, féltem, rettegtem, hogy most akkor hogyan tovább? Én viszont úgy tünt továbbra is abban a  vonalban élem az életem.. de ez nem igy volt. Mindenki rajtam kivül észre vette, a változást. A jó jegyeim eltüntek, sokkal ingerültebb voltam, hamarabb magamra vettem a dolgokat, a szobámba töltöttem rengeteg időt, és nem nagyon törődtem a barátaimmal. De nekem ez végig felsem tűnt. Én csak azt láttam, hogy anya, és a kistesóim, miként élik meg. Eleinte ők is szomorkodtak, aztán úgy viselkedtek mintha ez annyira normális lenne. Mintha az életben az annyira csodálatos lenne, hogy egy szeretted több órára van tőled. 

 

Aztán ugorjunk két évet, abban az időben rengeteg dolog történt. Egy legeslegjobb barátnőmnek vélt lánnyal megszakitottam a kapcsolatot. 10 évnyi barátságot eldobtam. Miért tettem? Jól átgondoltam-e? Vissza mennék-e, hogy megváltoztassam a döntésem? Azért tettem, mert úgy éreztem mintha ő mégjobban mérgezne engem. Úgy kezdtem el érezni magam mint egy néma lelkiszemetes láda. Esküszöm! Mikor találkoztunk, ő csak beszélt beszélt és beszélt. Elmondta minden baját, örömét. Örültem neki egykor, hisz úgy éreztem bizik bennem. De akkoriban én is annyira beszéltem volna, elmondtam volna, hogy miként érzek hogy 3-4 hónaponta édesapám hazatér egyetlen egy hétre. Azonban, csöndben kellett maradnom, hisz az fontosabb volt, ami vele történik. Felfogtam. Teljesen átgondolt voltam, elmondtam neki az érveim, és hagytam, hogy kilépjen az életemből. És ezt cseppnyire sem bánom.

 

Akkoriban volt az új iskola őrület, felvettek egy igazán jó iskolába, ahol nagy nehezen de össze barátkoztam mindenkivel. Rettentően kedves voltam velük, úgy gondoltam, hogy amit adsz, majd azt kapod vissza. Ez mekkora tévedés volt.. 

 

Na és most kezdődik az első legeslegnagyobb törés az életemben. Ami után, kihalt a lelkem. Ami után, nem tudtam a pozitiv dolgokat össze szedni a fejemben, ami után, úgy éreztem magam mint egy mocskos rongy, amit hiába súrolsz, már csak az annak kidobása válik hasznossá. Engem.. engem megerőszakoltak. A baráti társaságommal voltam egy házi party szerüségben, ahol születésnapot ünnepeltünk, boldog voltam, hogy meglettem hivva.. bárcsak. Istenem, bárcsak nem fogadtam volna el. Bárcsak, biztam volna anyámban, mikor azt mondta, nem kéne elmennem. Bárcsak. Sose gondoltam volna, hogy képesek egy fiatal lányt azért tömködni alkohollal, hogy utána olyat tegyenek  vele amit ő sosem felejt  el. Tudom! Hatalmas hiba volt, innom. Nem akartam, de mindenki úgy nézett rám, mintha én lennék a legszánalmasabb dolog a világon. Igy engedtem nekik, engedtem, hogy aznap tönkre tegyék az életemet. A kezükbe adtam az irányitást. Abból az estéből sok kép nem maradt meg.. csak a rettentően nagy fájdalom, a vér, a kinkeserves sirásom, és hogy mikor erőt kapartam a végtagjaimba, és futni kivántam, akkor elkapott hátulról az illető, és undorito, mocskos módon azt suttogta a fülembe, hogy nem lesz semmi baj. A képszakadásaimból a fájdalom éles érzése villantotta felém a valóságot. A ‘barátaim’ hol voltak? Hazamentek. Ott hagytak. Cserben hagytak. És ezt sosem felejtem el. Sosem. Azóta undorodom az alkoholtól, mindig mikor kinálnak vele, legszivesebben elhánynám magam. Senkinek sem szóltam az esetről.. értem én ezt úgy, hogy a szüleim nem tudják. Nem tudhatják meg. Senki sem. 

 

Az volt az a pont, miután, ténylegesen minden tönkre ment.

Az emberek akiket barátoknak hittem, láttam, hogy emésztik őket a bűntudat.. hivtak mindenhova, ezt-azt akartak venni nekem. Mindig keresték a társaságom. Annyira átlátszóak voltam. Nevettem rajtuk. És tudjátok mi volt a legviccesebb? Hogy mikor eltüntem napokra, én voltam leszúrva, hogy ennyit érnek nekem a BARÁTOK! Hogy én nem is foglalkozom velük, hogy teljesen megváltoztam. Igy volna? Ez vicces. Utána jöttek azok a beszélgetések, miszerint sose mondok nekik semmit magamról, hogy nem bizok meg bennük, és ezt látják rajtam. Látjátok? Ez vicces.

 

A napok teltek, én pedig megkomolyodtam. Nem voltam már az a bohókás leányzó. És jött a következő dolog.. Tudni illik, hogy a szobám ajtaja, sőt a falak is elég vékonyak. Egyik éjjel, furcsa hangokat hallottam. Mintha kacagások lettek volna.. beszélgetés. Majd azok nyögésbe torkollottak. Nem értettem. Nem akartam felfogni. Azt hittem képzelődök. Megőrültem volna? Aztán minden egyes nap hallottam.. Anya akkoriban elvitt minket a két tesómmal strandra, és jött egy munkatársa is, egy férfi aki hozta magával az ő gyerekét is. Annyira nem gondoltam bele a dolgokba. Sokszor maradtak kettesben, és folyton programokat akartak csinálni velünk. Tudjátok mi keltette fel a figyelmem? ‘Ne mondjátok el apátoknak, a végén féltékeny lenne.’ Mit tettünk? Nem mondtunk semmit. Aztán, egyszer azt mondtam anyának, a sokadik strandos esetkor, hogy elmegyek az öltözőhöz, inni egy kicsit.. Hazudtam. A telefonját feloldottam. És akkor megláttam. Undoritó..mocskos üzenetek. ‘Szeretlek’, ‘Szerelmem’, ‘Hiányzol, este várlak’. ISTENEM, MIÉRT?? Miért, miért?

 

Teljesen kibuktam, és ez nem is elég.. minden este hallottam, ahogy a bejárati ajtó nyitódik, majd anyámé becsukódik, és kulcsra zárja. Majd a nyögések.. sose tudomm elfelejteni.. apa úgy sajnálom. Annyira sajnálom.. Nem tudom mit kellett volna tennem.. Esküszöm, én nem akartam, hogy ez történjen.. annyira sajnálom.. 

Onnantól elkezdtem elhidegülni anyámtól, flegmább lettem, akaratomon kivül is. Mikor rám nézett, azt láttam mekkora szinész, és hogy legszivesebben megölném. A saját anyámat. Megölném. Nagyon sokszor leakartam buktatni, tönkre tenni az életét.. mindig vártam a tökéletes pillanatot. Annyiszor veszekedett velem, hogy egy undoritó kölyök vagyok, meg hogy hogy vagyok képes igy bánni vele, meg hogy egy lelkinyomorék vagyok.. Aztán, mindig elmondta ezt apámnak, aki mindig lebaszott telefonon keresztül, és élőben is, hogy miért viselkedek igy a saját anyámmal, mikor annyi baja van szegénynek.. Ó drága édesapám, bárcsak tudnád. Bárcsak lenne merszem, elmondani, hogy nem kéne sajnálnod azt a Nőt. Annyira undorodom magamtól is… ennek a lánya vagyok. Ő szült meg. Egy büdös utolsó ribanc. 

Egy éve viszont, apám mikor itthon volt, és anya aludt, belenézett tök random a telefonjába. Másnap suli után, furcsa kérdéssel lepett meg. ‘Szoktál hallani valamit esténként?’ Én tudjátok mit válaszoltam? Nem  Aztán rákérdezett, hogy azzal az illetővel szokott anyád beszélni? Nem tudom.  Aznap mikor anya hazajött, és apám szembesitette a látottakról, elájult. Össze esett. Megjátszotta magát, hazugságot hazugságra  épitett. Folyton bőgött, hogy nem igaz, nem kefélt senkivel. Hogy az azért kellett mert hogy a férfinek a feleségével van valami, ezért kellettek az üzenetek. Kibeszélte magát. Apám.. elhitte? 

Fogalamam sincs, miért hazudtam. Fogalmam sincs, miért nem tudom csak úgy hirtelen elmondani. Anyámnak, hogy tudok róla.. Apámnak, hogy kérlek ne kényesztesd el, ne vegyél neki semmit,, ne hasson meg egy szava sem, és hagyja el Őt. Ő jobbat érdemel. Annyival jobbat. Én mégse tudok megszólalni.

A szüleim meg utálnak engem, hogy elhidegültem mindentől, és mindenkitől. Hogy nem értik ezt a változást. Eleinte ráfogták a kamaszokra igaz lázadó korra, meg a depressszióra ami esetenként megjelenik, majd eltünik az emberekből.

Tudjátok. még kiket sajnálok? A két kistestvéremet. Annyira. tiszta szivemből sajnálom őket, hogy ilyet csinál az anyukájuk. Nem akarom, hogy ők is tönkremenjenek. Nem akarom, hogy olyan csalódás érje őket, amiből lehet sose fognak tudni kimászni.. annyira sajnálom őket. MIÉRT CSINÁLTAD EZT ANYA? MIÉRT CSINÁLOD MÉG MAI NAPIG? MIÉRT TESZED TÖNKRE A CSALÁDOD? MIÉRT TESZEL TÖNKRE ENGEM? 

Annyi mocskos súly nyomja a lelkem, és még annyi mindenről inkább nem is mesélek.

Abban szoktam reménykedni, hogyha meghalnék, akkor talán, anyám abba hagyná. Hogy a barátaim rájönnének, hogy talán másképp kéne viselkedniük, hogy ha tényleg barátoknak gondolják magukat, akkor legyenek azok. 

Talán tényleg nem én lennék, a változás meginditója.

De el sem hiszitek, mennyire fáj legbelül. Annyira de annyira. 

Megfogok őrülni, ha nem teszek semmit magammal.

Tudjátok, a tegnapi nap megakartam tenni.. de kiváncsi voltam valamire.

Tegnap.

A születésnapomon.

Már egymás után 3 éve.

Nyilik a bejárati ajtó, csukódik az anyám szobája, és hallom ahogy kulcsra zárja.