A reménnyel leszámolni nem lehet, pedig nem ismerek olyan karaktert ebben a legkevésbé sem giccses történetben akit jobban vagy alaposabb indokkal lehetne rühellni. Az ember kissé meggondolatlanul vesz egy nagyobb levegőt és mindjárt reménykedni támad kedve, holott annyi minden értelmesebbet, és pláne hasznosabbat lehet vagy lehetne csinálni. A remény visszaél az ember bizalmával, jóindulatával és főleg kiszolgáltatottságával. Mégis miféle enyhítő körülmény menthetné fel a mocskot ennek fényében? Nem vagyok egy kimondott tomcat-alkat de olykor mégis szíves-örömest megönbíráskodnám a tenyérbe mászó cifferblattját, hogy a kedves édesanyja is zavarba jöjjön az azonosítás során. Ott tartok épp így a tavasz hajnalán, vagy egy tavaszi hajnalon hogy hollywoodi akciódrámák bérgyilkosait megszégyenítő magabiztossággal és lazasággal húzgálok ki neveket egy listáról. Noteszra nekem nem telik, úgyhogy kénytelen vagyok jobb híján igénybe venni az amúgy eléggé elgyötört képzeletemet. Szóval hullanak a nevek, de aggodalomra semmi ok, mindenki feje a helyén marad, ebben a drámában senki sem fog megsérülni, már úgy értem rajtam kívül persze. Szóval elszigetelődés level 978, vagyis mittudomén, nem számolom már egy ideje a lépcsőfokokat. Sőt, az elfüstölt cigarettákat sem, csak az tűnt fel, hogy az utóbbi időben megszokott és előirányzott adag valahogy soha sem elég, az istenért sem. A lényeg, hogy a körülöttem még ímmel-ámmal ólálkodók árfolyama ugyan évek óta kitartóan zuhan, de isten bizony úgy fest, hogy az úr 2018-ik évében eljutottunk oda, hogy ezekbe a történetekbe már erős grimaszok kíséretében sincs kedvem vagy lelkierőm, és pláne okom beruházni. Különben is, egy gusztustalanul legatyásodott alak helye nem a tőzsdén van, ez világos. Na mindegy, halálosan belezavarodtam a saját hülyeségembe, ahogyan általában. Tehát az van, hogy annyi ideje nyomkodom kitartóan de kissé félénken a reset gombot, hogy egyrészt mocskosul belejöttem, másrészt kiderült, hogy tulajdonképpen működik az a kurva gomb, sőt talán magától is működik! És én igazán szeretem ha valami magától működik, igazán.
Minden rosszban van valami jó, persze. Annyira lehetek idióta vagy szerencsétlen amennyire csak jól esik, és mivel ezen kívül nagyjából semmi sem esik jól egy jó ideje, ennek akár még örülhetek is. Itt az egyszemélyes királyságomban jut hely és idő mindennek aminek egyébként sehol máshol nem. Kicsit zavarban is vagyok, mert nem tudom hirtelen eldönteni, hogy ez az igazi rockandroll vagy az amit huszonévesen csináltam. Végül is mindegy. Műfajt teremtek most is, mint harmincegy éve mindig. Ebbe nem lehet belefáradni úgy látszik. Csak tudnám, hogy ilyen bizonytalan és esetlen személyiséggel (vagy minek lehet mégis nevezni ezt?) hogyan tudok mindig a saját fejem után menni. A saját nívótlanságomat legalább meg tudom magyarázni, minden és mindenki másé előtt azonban rendre értetlenül állok. Olyan ez az élet mint egy váratlanul halálos unalomba és végtelen köldökbámulásba átcsapott péntek este a bulinegyedben. Az ember már egy véletlenül az arcába zuhanó savas flaskának is örülne, de a dolog nem ilyen egyszerű. Semmi sem ilyen egyszerű.
Csak az bosszant, hogy minden éjjel érzem a tavaszi éjszakák sajátosan gejl és szégyenlős illatát. Sőt nem csak bosszant de fáj is. Folyton beugrik valami emlék azokból a ma már minimum misztikusnak tűnő időkből amikor még jelentése, sőt jelenléte volt mindennek és mindenkinek. Hiába, az idealisták röviddel tinédzserkoruk után elpusztulnak. De van élet a halál után is, bár ne lenne, gondolják alig valamivel azután, hogy az utolsó adag föld is arcukba csapott. Szóval jön ez az illat, de mindig egyedül jön. Rohadtul egyedül. És nem értem hol van a többi. Az aszfalton terpesztő olcsó sör illata, az akciós női parfümök felhői, a vaníliás dohány, a hasis aromája, vagy a fáradt víz bukéja a kihalt Feneketlen-tónál. Persze ez csak a körítés. Ki kíváncsi ma már ezekre. Azoktól szorul össze a gyomrom amik ezekkel együtt jártak. A meglepetésszerű egymásra találásoktól, attól, hogy mindennek jó a vége, hogy nem lehet hibázni, mert minden a helyére kerül, vagy pláne a helyén van már alapból. Soha sem lehet befejezni a gyászmunkát, egy életen, és legalább egy halálon át tart ez az egész. És még utána is, gondolom. Ezért aztán kár is beledögleni, pedig de jó is volna.
Reset, reset, reset, a kurva életbe már! El akarok felejteni mindent és mindenkit ami vagy aki valaha volt, vagy voltam, voltunk. Ezzel a kontraszttal nem lehet együtt élni, de vele együtt meghalni sem. De szeretnék már igazán elengedni mindent!
Szerző:
Ez az önutálat és felfokozott magányérzet annyira ismerős, hogy már szinte otthonos.
Nagyon tetszik egyébként a rókás szöveg a profilodnál.
És milyen sokaknak ismerős, belegondolni is rossz! Pedig még az alkotmányban is benne van, hogy virágozzék minden virág, vagy valami kísertetiesen hasonló infantilis marhaság. Erre szétnéz kicsit az ember és azt látja, hogy ahány egyén, annyi privát luxuspokol. Sajnálom mindenesetre, mármint, hogy ismerős!