Úgy érzem semmihez sincs már erőm, energiám. 15 éve állapították meg nálam a súlyos depresszióra való hajlamot. Akkor még katona voltam, 1 hetet tölthettem csak a pszichiátrián, de az is elég volt. Civilben nem jártam eddig szakemberhez, azt hittem elbírok a gondjaimmal. Szinte non-stop rossz a hangulatom, alíg alszom és már munkahelyem sincs; nem is tudom hogyan lesz újra. Enni is csak a szükség miatt eszem.
Most, 37 évesen annyira kicsúszott a talaj a lábaim alól, hogy képtelen vagyok szinte bármire is. Hogy hagyhattam el ennyire magam? Pedig másokat annyira tudok motíválni, felkarolni, kisegíteni a gödörből….
Nem tudom hogyan tovább….már rég dolgoznom kellene ismét, élni az életet. Pedig pár évvel ezelőtt még egyetemre is adtam a fejem, el is végeztem a szakot, de még csak nem is örültem a „papír-nak”. Motíváció = 0, önbizalom = 0, akarat = 0 !
Hogyan tovább?
Szerző:
Szia premortem! Nagyon súlyos betegség a depresszió, ne utáld magad még a tetejébe azért, hogy ennyire letaglóz. Segítség nélkül nehéz kijönni belőle, és pontosan tudom, milyen érzés, amikor egy motiválatlan, lelassult és szuicid anyaghalom az ember.
Nem tudom, neked mi segít — változó egyénenként, nekem például a gyógyszer. De biztos, hogy kellene segítséget kérned!
Vigyázz magadra!
Eszter
Kedves premortem!
Megtisztelsz azzal, ha tegeződünk — itt többnyire közelebb kell engedjük a másikat magunkhoz, mint a külvilágban, és ebből természetesen adódik a tegeződés.
Nagyon is megértem, amit ebben a gyönyörű bekezdésben leírsz az állatokról és a farkasról. Az állatok érzései egyszerűek, és egy empatikus ember ugyanúgy veszi a jeleiket, ahogy mondjuk a gyerekekét is, és együtt tud érezni velük, mert nem hárítanak, nem tagadnak, nem bújnak ki az érzés alól, csak érzik. Nekem is mindig könnyebb állattal és gyerekkel kapcsolatot létesíteni.
A családban sokan magányosabbak vagyunk, mint egyedül, mert a család naponta szembesít a magány negatív oldalával, az elutasítottsággal, a meg nem értéssel, az elfordulással. Szerintem jó, ha valaki kilép egy ilyen családból, és ha egyedül van is még egy darabig, feltérképezi legalább a magányosságának a pozitív dimenzióit: azt, hogy létezik, hogy túlélt eddig mindent, hogy tudott váltani, hogy tart valamerre. Én tisztellek azért, hogy meg tudtad szakítani a rossz kapcsolatokat. Egyszer, ha lesz rá erőd, talán képes leszel majd a saját elveid szerint újraépíteni őket, de annak eljön majd az ideje.
Amit leírtál magadról, abból azt látom, hogy nagyon sokat végigvittél abból, amit legtöbben az élet feladatának tekintenek, szóval nem gondolom, hogy én hősiesebb lennék, mint te. De a mély szomorúságod megindít, és arra gondolok, hogy épp most gondolkodsz azon, hogy fel kell talán adnod. Nem ismerjük egymást persze, de abból a néhány sorból, amit írsz, és ahogyan írsz, fegyelmezetten, szépen, energiával, nekem erős embernek látszol, csak talán nem találod most a kapaszkodót, amin keresztül kifejthetnéd ezt az erőt.
Eszter
Ne ess kétségbe, ha nem látod a kiutat, az is egy fajta perfekcionizmus, ha most azonnal meg akarod oldani az összes problémádat — csak több szorongást okoz.
A kiút valami olyasmi, hogy az ember megtalálja a neki fontos dolgokat, amiért érdemes élni. Ha gondoskodsz valakiről, az például ilyen: nekem a gyerekem nagyon nagy motivációt adott.
Ettől függetlenül azonban a depresszió bizonyos típusait nagyon nehéz gyógyszer nélkül kezelni. Nem vagyok orvos persze, és semmiféle szakmai jogosítványom sincs, hogy ezt mondjam, csak a saját tapasztalatomból beszélek.