Na ez (megint ) jól sikerült…
Tegnap estére kimerültem minden szinten, de ismerve magamat, ilyen állapotomban még annyira sem jön álom a szememre mint máskor….így bevettem két szem valeriana relax-ot abban a hiszemben hogy majd jól ellazít és hortyogok mint a tök.
Elalvás gyors és zökkenőmentes, aztán jött a feketeleves…
Mindig is nagyon aktív álomtevékenységeim voltak, mondhatnám hogy páratlanok a maguk nemében, de ez most egy páros agyf@szra sikeredett.
Egyes számú pszichothriller, avagy halálsoron… Történt ugyanis, – hogy általam/általunk ismeretlen okokból – egyesek szerint megérettünk a pusztulásra, ezért egy gyűjtőtáborban találtuk magunkat (ami egy tornazsákszagú tesiteremre emlékeztetett), és ahol egyértelműen a tudtunkra adták hogy vége a dalnak, záros határidőn belül feldobatják velünk a papucsot. Már ez a tényközlés önmagában némi izgalomra adott okott, de utána következett egy kétségbeesett és véget nem érő várakozás…volt velem valaki, aki az aktuális partnerem szerepét töltötte be, sírtunk-ríttunk, rettegtünk sokadmagunkkal együtt. Aztán eljött az idő és rendezett sorokban elindultunk a vesztőhely felé, ahol is összetalálkoztam anyámmal, akivel összeölelköztünk és egymás nyakában zokogtunk (ez a valóságban sosem fordulhatna elő, felnőttként még sosem öleltük meg egymást, és ő fegyelmezett asszony lévén a nyilvános bőgést sem gyakorolja). Hüppögtem,, hogy de miért pont most kell meghalnom, amikor végre kezdenének rendbe jönni a dolgok (amúgy IRL is igaz), de csak olyan sovány vígaszra futotta, hogy jó lesz ez, az ember lelke örök, vár valami sokkal jobb.
Aztán jött a kisajtó, és beléptünk egy hengerbe/hatalmas csőbe 8?), aminek volt egy kis pereme, itt pár villanásnyi megtorpanás hogy jól hallhassuk a sikítást és jajveszéket…aztán lelép, zuhanás, és megláttam körbe mindenhol a gépfegyveres hóhérokat, akik gyakorlatilag szitává lőttek minket…éreztem ahogy kiszáll belőlem az élet, a földetérés sem fájlt 10 emelet esés után, de nem történt semmi egyéb…nem láttam magam felülről, nem jött a gyógyító vakító fény se jézus se buddha se a patás ürdügh…csak valami iszonyú nyomasztó érzés fogott el, hogy tényleg ennyi a halál…semmi…mostantól ez a fojtogató nagy ótvar üresség lesz osztályrészem…aztán fölébredtem, és kővé dermedve feküdtem az ágyban…borzongtam, remegtem, ficánkoltam, tényleg ébren vagyok-e. A rekordom egyébként az 5-szörös álom az álomban, amikor megébredsz, és kiderül hogy még mindig nem vagy tudatodnál. Ezt egyszer 5-ször eljátszottam különböző szinteken.
Évekkel ezelőtt tanultam a tudatos álmodást, sokáig gyakoroltam is, illetve megfigyeltem a szimbólumokat a sajátjaimban. Érdekes dolog, és meglehetősen hasznos is tud lenni, ha adott esetben be tudsz avatkozni a dolgok menetébe. Ez most nem ment. Egyébként rendszeresen meghalok álmaimban, de ez nem minsig ilyen horrorisztikus, néha csak simán viszlát és már bolyongok testetlenül.
A második ehhez képest tündérmese volt, ott csak egy hipermarket vásárlóteréből jutottam el egy koszlott kolesz pöcsömnyi szobájának rozoga ágyáig, ahol lefektettek aludni míg kezdődik a büntetőjog előadás…Szóval hunytam egyet, majd görcsbe rándult a gyomrom annak hírére, hogy akkor újra le is kéne vizsgázni a Btk-ból…(IRL már egyszer megtettem, köszönöm szépen egy életre elég volt)…szűkölő állatként próbáltam meg kijutni a cellából, de a puszta közepén találtam magam, és nár vonszoltak is vissza az előadóterem felé … szemetek.
Felébredvén azt mondtam, akkor inkább haljak meg újra. 🙂
Szépséges napot! 😉
Szerző:
