oké, szóval a reggelek a legpocsékabbak. ahogy kezdek kilökődni abból a zavaros burokból, amit az elmém terít rám álmok képében, leomlik rólam, és a tudatom lassan kezdi betölteni a valóság képkockáit. és mondhatom lassan de biztosan beáll újra a megszokott kurvaszar-hogy-ezen-a-bolygón vagyok, és egyáltalán mi a faszt keresek itt érzés. 
20 éves vagyok, annak a határán, hogy amit lehetett azt elbasztam, és amit még nem, azt most fogom. szóval jönnek ezek a képek reggelente.
nyitva volt az ablak, és megéreztem az őszt, miközben valami hat évvel ezelőtti emléket kapcsolt hozzá az agyam, a szememet még nem nyitottam ki, és arra gondoltam, istenem mennyire súlyos a valóság, és miért emlékszem mindenre ennyire szívtépően élesen. 
biztos vannak azok az emberek, tudjátok, akiknek felpattan a szeme reggelente, kávét csinálnak, benyomják a tv-t, van olyan világos fényes nappalijuk ahol az asztal közepére egy szál virág van állítva egy egyszerű vázában, csak simán felébrednek és elkezdődik a nap,tele lendülettel és jövőbetekintéssel. 
én úgy kábé a 2675. indulni nem akaró reggelembe zuhantam bele a mai nappal, és tudom, hogy még óráknak kell eltelniük, hogy egyáltalán neki tudjak kezdeni bárminek, amellett hogy a feltörő bizonytalan és kétes eredetű gondolataimat elzárjam a nekik megfelelő kényszerképzet-rekeszbe, mint egy hatalmas raktár, ahol a káosz egy rossz mozdulatnyira van attól, hogy beterítsen mindent.
szóval hurrá, itt vagyok, és talán ami leginkább elszomorít, hogy én tudnám szeretni ezt az életet,  egyszerűen nincs meg a csatorna, ami összekössön engem a valósággal.

Szerző:

Belépett: 2 hónap

bluesugar

Blog kommentek: 128Blog bejegyzések: 6Regisztráció: 13-09-2014