Néhány napja kezdett a hangulatom az egek felé szökdécselni, közel sem érte el, de nem feküdt magányosan az albérleti ágyában, a plüsskutyájával a karjai közt, könnyekkel küzködve. Mintha pezsgőt bontottak volna az agyamban. Hemzseg bennem valami, a gondolataim áramlanak, áramlanak, áramlanak és áramlanak. A saját szavamba vágok, amit ki sem tudok mondani, mert már jön a következő gondolatmenet, amit nem tudok végigvinni, mert eszembe jut valami, ami pedig erre emlékeztet, ami felhoz bennem egy rég történt eseményt, amikor tényleg!, olvastam egy tök érdekes cikket, amiben azt írták, hogy, de igazából nem erről kezdtem el beszélni, hol is tartottam? Ésígytovább, ésígytovább. A hörcsögöm is lassabban fut a kerekében. Zsibogok, éhes vagyok, nem esik jól semmi, kiszáradt a szám is, elfelejtek mindent, mégis annyi dolog van a fejemben. Már várom, hogy hasson az altató, várom az édes megnyugvást, az elcsendesedést, legalább míg alszom, nem érnek ingerek, bele sem merek gondolni, mi történne, ha nem venném be, ha egész éjjel az ágyamba zárva, ezáltal az agyamba zárva ki se tudnék menni ebből a szobából, éjszaka nem biztonságos ebben a városrészben, és egyébként is, elütne egy autó (pár napja még ezt nem is bántam volna), nem tudnám feldolgozni a rengeteg ember, jármű, fény, hang jelenlétét vagy a tél száraz hideg érzetét, remegni kezdenék, bár tulajdonképpen már most is remegek belül. Remélem, ma vagyok a csúcsponton, inkább elviselem a folyamatos halálvágyat és tehetlenségérzetet, még ha sajnálatason módon csak ezekre, de még tudtam összpontosítani, nemúgy most. Utálom magam. A világfájdalmas, univerzum mozgató erejét nem észlelő, és ettől szenvedő apátia és az ámbár nem optimista, de tevékenykedő, szétszórt, gumilabda állapot közötti libikókán ülve nem igazán tudom eldönteni, akarok-e egyáltalán bármelyik felére csúszni. Valamelyik oldalra muszáj lesz, mintha olajjal kenték volna be alattam a mérleg-gerendát, középút nincs. Kapaszkodnék, de már elfáradt a kezem, nemsokára jön a hirtelen csattanás, lent leszek újra.
Szerző:
Szép ez a bejegyzés is. Vigyázz magadra, és köszönet.
Köszönöm, Eszter! 🙂 Most így másnapra szerencsére alábbhagyott egy kicsit.
Van dokid, akinek el tudod mondani, ha ilyen élmények érnek és ez megijeszt?
hát ez az.
nyomasztóak a mélypontok, de félelmetes, szédítő a nagyon magas is.
vajon miért nem lehet mindig középen lebegni, nyugodtan, egy helyben?
mert az túl unalmas lenne. 😉
kitartás! próbáld legalább a látványt élvezni.
Pszichológusom az van, neki meséltem erről a napról, pont másnap volt időpontom, de pszichiáter nem látott már egy hónapja, jövőhéten megyek a kerületi gondozóba. Nem tudom, mennyire fog tudni odafigyelni rám, el tudom képzelni, mennyire le vannak terhelve, viszont sajna nem vagyok olyan anyagi helyzetben, hogy megengedjek magamnak egy magánpraxisban lévő pszichiátert.
Haha 🙂 Hát majd észbentartom és igyekszem kiélvezni is!