Nem olyan kitúrt darabról van szó ám, mint ez az estélyi rajtam, amit egy szilveszteri szezon után vettem a Skálában féláron, és két számmal nagyobb is volt, és tavalyelőtt óta vágyom rá, hogy végre felvehessem.
Visszatérve a tárgyra.
Van valami közös az említett dolgokban, túrt vagy nemtúrt. Elbillen a világ egyensúlya, és vigaszt keresünk egy két számmal nagyobb lila estélyiben. Vagy egy pushup-ban. Mondjuk nincs pasid, vagy három pattanásod nőtt, és majdnem kirúgtak az állásodból. Budapest, vagy New York, ez egyformán működik mindenütt. Végre megtalálod magad valami nálad jobb-ban. Mert megérdemled, ahogy mondani szokás. Legalábbis abban a pillanatban képes vagy így érezni.
Szóval, jöttem az 5. Avenue-n lefelé, Kentől, a japán csodadoktortól, aki barátságosan ugrált a hátamon, és huzigatta a hajamat, hátha ettől fogok magamhoz térni enerváltnak tűnő állapotomból. Kent a barátnőm javasolta, és nagylelkűen be is fizetett (kétszáz dolcsi!), így hát nem volt vesztenivalóm. Ken azt is mondta, nyugodtan hívjam, ha van valami, például mégse működik a gyomorvidító tea, ő ugyanis telefonon is hat, s végül azzal búcsúzott, hogy jól gondoljam meg, orchideák nem nőnek az alagsorban.
Ez utóbbi gondolat tetszett. Azt akarja mondani, hogy én vagyok az orchidea, és jobbat érdemlek a világtól?
És ekkor felnéztem a márványcsíkok közé beszorult kék égre, és észrevettem, hogy az egyik márványcsíkon az áll: “Victoria’s Secret”.
Ez kell egy orchideának!
Úgy sétáltam be, mint a barbár Rómába, szédülve és álmélkodva. Nyilván volt a barbár mámorában is egy pillanat, amikor elfelejtette, hogy a végén jönnek az oroszlánok.
Kissé zavart tudatállapotban turkáltam a bézs- aranysárga- és egyéb selyemszínű cuccok között, amikor egy udvariasan tolakodó eladó hozzám lépett, és nagyon kedvesen és segítőkészen azt mondta, higgyem el, manapság a pushup az igazi. A pushup korszaka következik. Ez még 1999-ben volt (mondom, hogy a tárgy szinte új), de megdöbbentő módon az eladó szót sem ejtett a Y2K problémáról. Szerinte nem arról fog szólni a jövő, hanem a pushupról. És kinek lett igaza, kérdem csak úgy mellesleg? Természetesen neki.
No, akkor én még naív voltam, és friss szörfös a fehérneműdivat hullámain. Kételkedve néztem. Nem tartok én még ott, gondoltam, kell a francnak pushup. Mivel azonban az eladónőnek csak a sminkje volt kifogástalan, a mosolya majdnem valódi volt, és az ilyesmitől én elsírom magam, nem tudtam ellenállni. Hát jó. Nézzük meg.
Zárjuk itt rövidre. Gazdagabb lettem egy pushuppal meg néhány selyemizével, viszont az oroszlánok a végén kifogástalan (ezúttal nem valódi, de ezt ki várná el) mosolyukkal lehúztak a bankszámláról egy összeget, amelyet én vakon aláírtam. Van, hogy az ember nem akar tudni. Őrizze Viktória titkát a pushup, míg meg nem jön a számlakivonat.
A pushup különösebben nem tetszett, de az orchideára emlékeztetett, és tényleg majdnem alagsorban laktunk, így nosztalgikusan hordtam, mígnem egészen hozzászoktam. Second skin, az ember második bőre, Marx asszem a civilizációt nevezte így, nőknek viszont marad a Viktória, meg manapság a Schiesser, ami még drágább. Viszont kevésbé foszlós, mint a civilizáció, és mosógépben is lehet mosni.
Aztán egyszercsak felébredtem egy vaságyban. A szobatársak kérve kértek, hogy ne ordítsak, mert min segít az. Én viszont ordítottam, mert utálom a katétert és az infúziót. Ki is téptem mind a kettőt, és ennek folyamán észrevettem, hogy nincs rajtam semmi. Nem mondom, hogy szégyellős vagyok, de egészen és teljesen semmiben ritkán szoktam tartózkodni. Mi a fene?
Valami nővér ült másnap reggel az ágynál, félig a folyosón, félig a kórteremben, egy sámlin, pontosan úgy nézett ki, mint a rusztikus latinák a mexikói képeken, amint az amerikai turistáknak szalmakalapot árulnak. Ő viszont azt mondta, hogy csukjam már össze a lábam, mert neki itt kell ülni és vigyázni rám egész nap, de ha nem csukom össze a lábam, akkor belát nekem.
Jó, mondom, akkor adjanak egy bugyit.
A bugyim, mondják, minden egyéb ingóságommal együtt, abban a kis zacskóban található, ott ni.
Ne tessék ordítani, nekem azt mondták, üljek itt, hát itt ülök.
Jó, nem ordítok. Tényleg, szegény, rossz lehet neki állandóan az ágyam lábánál ülni egy kisszéken. Még jó, hogy a szobatársaim fantasztikus információkkal rendelkeznek a tekintetben, hol lehet Kelet-New-Yorkban legolcsóbban afrót fonatni, negyedincses fonatot is csinálnak, hát egy fél élet, tényleg, és párnára se meri tenni az ember a fejét. Nem baj, a nővér örül. Mindenki örül. Én is nagyon viccesnek találom, hogy a negyed incses fonatért napokig kell szenvedni. Ez már majdnem olyan abszurd, mint egy súlyosabb fehérnemű-láz.
Még Abby is benéz, az AIDS-es srác, olyan jókedvünk lett. Abby kerekeken jár, és mindig csíkot húz maga után, nem tudom megállapítani, milyen testi váladékból. Nem baj, szeretem, mindenkit szeretek, csak egy kis hashajtót adjanak.
Fogom a zacskót, és mit látok? Egyrészt azt, hogy teljesen stílustalanul kék-szürke csíkos Victoria’s Secret bugyi volt rajtam a fekete pushuphoz (legközelebb erre jobban figyelek), másrészt hogy a pushup szét van vágva középen, a két kosár között! Mindig tudtam, hogy a férfiak ügyetlenek és türelmetlenek, de azért tökölhettek volna még egy kicsit egy ilyen szép csipkés izével, ha már ragaszkodnak hozzá, hogy megmentsék az életemet.
A fekete doki mondja, hogy most már a fejem is egész jól néz ki, két napja az még rémes volt. Mondom, fel akarok öltözni. Cicceg, azt itt nem szokás. Akkor nem lehetne tudni, ki orvos és ki beteg.
Anyátok. Szerzek cérnát, szépen összeöltögetem a pushupot, legalább az legyen. Van az embernek női méltósága.
A méltóság beválik. A következő éjjel az egyik műtősgyereket éppen az ajtó előtt kapta el a hév, és a nyilvánvalóan mindentől, főként az osztálytól, személyzetétől és betegeitől undorodó német vendégdokinak hangosan és kicsit rappes ritmusban magyarázni kezdte, hogy a Milosevicsnek nem a fejével kell beszélni, hanem körülvenni tankokkal, mert a gazdasági blokád szart se ér, ha nincsenek ott a tankok.
Mivel a német doki igyekezett úgy nézni, mintha süket volna, segítőkészen felvettem a fonalat, és kérdeztem, hogy ezt hogy képzeli, hogy pl. nálunk Pécs meg Szeged környékére gondolta-e a tankokat. És mi lesz a folyókkal.
Nagyon lelkesen elmagyarázta, hogy mi lesz a folyókkal, sajna elfelejtettem, Pécs és Szeged keveset mondott neki, de annyit levett, hogy valahonnan a Milosevics környékéről jöttem.
Másnap már annyira felbátorodtam a pushuptól, hogy kimentem a folyosóra balhézni (a nővér legyintett, csak szem elől ne tűnjek el), és az a zseniális ötletem támadt, hogy brit kiejtéssel fogok balhézni. Lehet, hogy nincsenek orchideák Angliában, de jól áll nekik a brit kiejtés. Még a jogaimra is hivatkoztam, mert rémlett, hogy ebben az országban vannak ilyenek, bár lehet, hogy East New York városi intenzívjén nem szoktak ilyesmivel foglalkozni.
Jött is egy köpcös pacák, műanyag írótáblával, úgy nézett ki, mint egy ügynök, aki tudja, hogy úgyse vesznek tőle semmit. Kifejezetten meglepődött, amikor megkérdeztem, hogy akkor ezek szerint kiengednek-e. Azt nem. Viszont írjam itt alá, mert különben nem tudják iktatni a betegjogi osztályon.
A tiszteletet parancsoló pushup, és ihletett gyümölcse, a brit kiejtés (na jó, East New Yorkhoz képest elég brit) végül felvirágoztatta az orchideát bennem, mert külön cseh dilidokit küldtek nekem, akire annyira szépen és intelligensen mosolyogtam, hogy bevallotta, nem ajánlaná az itteni zártosztályt. Inkább átvitet a zsidókhoz.
Hát így esett. A zsidóknál mindenki középosztály volt (az összes nőnek volt pushupja, lefogadom), állandóan felöltözve kellett járni, és az én összeöltögetett fekete darabom szimbolikus jelentése, titka, elmerült az eléggé viszonylagos privátszférámban, illetve időről időre, annak rendje s módja szerint, a mosógépben.
Trehány ember vagyok, sokat költözöm és nem ragaszkodom a tárgyakhoz. Csak véletlenül maradnak velem, mert fel tudnak nőni az új időkhöz, az új követelményekhez, megelőzik korukat (ld. pushup), és kitartó következetességgel ápolják az élet alapvető viszonyait. Szóval nem volt jobb ötletem mára, morbid vagyok, bocsi.
Jó. Igazság szerint az is eszembe jutott, hogy egykor Kolozsvárott Balla Zsófi harisnyakötője ment a legjobban az irodalmi árverésen.
Minden jel szerint az örök nő a győzelem titka. Viseljék el, ha bírják.
Szerző:
Szerintem is marhajó, bár én egyszerre bőgtem és röhögtem, miközben olvastam.
Ahogy pestiesen mondják, nem lehetett piskóta…
Azóta vettél még push-up-ot? 😉
🙂 Egy időben volt néhány, de nem jellemző 🙂
Közben, mivel ilyen hálás közönség voltatok, felraktam a fenti szövegnek (illetve a történetnek) egy másik, bővebb feldolgozását, ami egy be nem fejezett könyv részlete. A zsúr című darab — a magánkórházi részt részletesebben megírtam benne.