A szokásos ebédszünetemben beülök a kávézóba. Rendelek egy cappuccinot, leülök. A kávézás sokaknak társasági létforma vagyis, én is odaképzellek. Lassan beleszórom a barna cukrot a kávémba, lassan kevergetni kezdem, de nem veszem le rólad a szemem. Barna tekinteted mély és megnyugtató, mintha átölelne, mintha tényleg ott lennél. Én szőke, te barna. Milyen színű a szemem? Tényleg zöldes? Vagy szürkés? Mindegy is. Számomra a barna szempár a lényeg, hogy ott vagy. Hogy kavargatjuk a kávénkat, miközben egymást figyeljük. Tekintetünk néha összetalálkozik, a csend megszólal. Valami furcsa bizsergés érinti bőröm. Mintha nem lennék egyedül. Talán a lebegés okozza mindezt, talán az, hogy nem szeretek és nem szólok senkihez. Azon gondolkozom, vajon a tekintetem és a csend mögé látsz e ? Hallasz e ? Ekkor kezembe adsz egy macit, rám nézel, nem szólsz semmit. A maci barna, puha, épp olyan mint kiskorunkban. Hm, furcsa érzés kerít hatalmába. Talán a nővérem lehetsz? Mennyi idő lehet köztünk? Hol az anyánk? Annyi mindent kérdeznék Tőled, de a perc messze repül. A kávém elfogyott, a süti édessége elillant, visszatérek a valóságba. Egyedül vagyok. Újra.
Szerző:
