röviden, tömören, Tisza Kata ír hasonlókat a legújabb könyvében: akik nem sírnak rendesen, én csak szárnypróbálgatok
– Elvesztettem! – mondom a pszichológusnak.
– Mikor volt meg? Megvolt egyáltalán magának bármikor korábban ? – kérdez vissza. Döbbent csend, mert így még senki nem vezetett rá, de megjelenik bennem valamiféle fura fájdalom.
– Nem! – szólok halkan.
– Akkor hogy tudta volna elveszíteni ha meg se volt?
Csak ülök ott magamba mélyedten és lassan megértem ; egy illat, egy érintés, senki nem helyettesíthet téged. Talán már te is érzed: Elvesztettem. Te is tudod, nincs visszaút. Talán véglegessé váltunk. Már túlságosan félek tőled és átlátom a színházat aminek színpadára kényszerítettél. Egyszer egy női csoportban játékosan labdáztunk és mikor hozzám ért a labda, a kérdés is: szeretlek e … én se tudtam rá válaszolni, őszintén, zavartan magyaráztam, ahogy te se tudtál mikor a te anyád a kórházi ágyról megkérdezte szereted e . Csak figyeltelek, csendben, figyeltem a zavarod és egyszeriben megértettem sok mindent. Van, hogy azt se tudjuk biztosan, tudunk e szeretni. Nem tanultuk meg, honnan is tudhatnánk ?
Szerző:
